Una hospitalera en Astorga

A reggelemet Jacque társaságával kezdtem, aminek nagyon örültem! Tényleg olyan hihetetlen, hogy nem beszéltünk közös nyelvet mégis megértettük egymást! Például elmesélte azt is, hogy a Caminora azért jött el, mert felborult a hajója, amin dolgozott és 10 órán keresztül volt a 9 fokos óceánban mire megtaláltak. Majdnem meghalt, de míg várt a segitségre végig imádkozott, és megtalálták! Mindezt részben úgy szeretné meghálálni, hogy otthonából, Bretagne-ból zarándokol el Santiago, majd utána ismét Bretagne-ba! O ment el utoljára az albergueből a szakadó esőben...

Ez egy olyan nap volt, amikor semmi hangulatom nem lett volna elindulni az alberguebol, bar tudom, hogy ha zarándok az ember, akkor nincs sok választása; és akkor nem is zavarja az eső annyira. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor én is szinte minden percemet esőben töltöttem. Igaz, nekem szerencsém volt, mert az egy hónap alatt kb négy napot esett az eső, és ebből is csak egy nap szakadt folyamatosan! Mégis ez a nap vált a legkülönlegesebbé és egyben a legemlékezetesebbé is a számomra. Villafranca del Bierzoban van egy templom, amit kis Santiagonak is neveznek. Azért érdemelte ki ezt a nevet, mert azok a zarándokok, akik egészségi állapotuk miatt nem tudtak elérni Santiagoba, azoknak ez a templom volt a végcéljuk. Reggel a napomat ennél a kis templomnál kezdtem, a szakadó esőben; és csak annyi kérésem volt, hogy meg tudjak bocsájtani magamnak minden egyes bűnömet. Az ellenem vétkezőknek ekkora mar minden bűnüket elfelejtettem, de saját magamnak sokkal nehezebb volt megbocsájtani. Az egész napi esőben való séta, később egy sokkal magasztosabb értelmet nyert. Az első órában meg élveztem is az esőt; örültem neki, és tisztában voltam azzal is, hogy az eső maga az élet is egyben, és hogy mindannyiunknak szüksége van rá; az állatoknak, a növényeknek, az embereknek. Két óra múlva viszont már úgy éreztem, hogy ennyi elég volt mindannyiunknak...ám csak nem állt el az eső! És amikor mar kezdtem magam kicsit kellemetlenül érezni, egyszer csak megláttam egy nőt. A szakadó esőben mindenféle esőkabát és bakancs nelkül; csak egy szandálban, és szoknyában járta ugyanazt az utat, melyet én is. Hajáról, és minden egyes ruhadarabjáról csöpögött a víz, mégis teljes nyugalomban folytatta Caminojat. Ez a nő adott erőt nekem is, hogy folytassam a sajátomat. És ekkor el kellett gondolkodnom azon is, hogy örüljek neki, hogy van esőkabátom, bakancsom...és szégyelljem magam azért, mert nem elégszem meg ezzel. A napom utolsó tíz kilométerét igazan szakadó esőben tettem meg, olyan időben, amilyenben eszembe sem jutna meg az utcára sem kilépni! Mégis úgy éreztem, hogy mennem kell tovább. A végcélom előtti 6 kilométernél még volt egy kis falu, ahol tudtam volna aludni, és komoly dilemmába is kerültem..folytassam az utamat ítéletidőben, ahogy a szívem sugallja, vagy álljak meg ebben a kis falucskában, a viszonylagos kényelemben...bar ott is bőrig ázva! Folytattam az utamat, és a Camino legnehezebb részét éltem át! Nem volt sírhatnékom az út során, ám ekkor már semmi más nem járt a fejemben csak az, hogy végre elérjek a célomig! Az albergueben el sem akartam hinni, hogy megérkeztem; a cipőmből is csöpögött a víz, és tulajdonképpen semmi száraz ruha nem volt rajtam. Azt a boldogságot, amit ott éreztem nem lehet szavakba önteni, és azt hittem mar nem is lehet fokozni. Pedig igenis lehetett! Az albergue udvarában volt egy kis templom, ahol egy szertartást tartottak a zarándokoknak; nem zarándokmise volt, mint sok más helyen, hanem egy szertartás a békéért, és egymásért. Olyan 15-en vettunk reszt rajta, igazan bensőséges hangulatban. Közösen imádkoztunk, majd egy gyertyát adtunk körbe, és mindenki saját nyelven elmondta kívánságát. A legérdekesebb rész azonban csak ezután következett, három kiválasztott ember - köztük voltam én is - egy speciális rituálén vehetett reszt; mintegy a megtisztulás jeleként egymás lábát mostuk meg. Hihetetlen volt részese lenni ennek az élménynek, és számomra nagyon sok mindent jelentett. Egyrészt magában hordozta azt is, hogy az egész napi esőben sétálás megtisztította a testemet mindentől, míg a szertartás a lelkemet tette tisztává. Mindezek végiggondolása után teljesen új értelmet nyert az egész napom, és hihetetlenül boldog voltam, hogy ezt megélhettem. Sőt, annak örültem a legjobban, hogy ennyire nehéz volt eljutnom az aznapi végcélomhoz, azaz az alberguehez, és egyben a szertartáshoz. Mert ez olyan jelentést hordozott számomra, hogy a lelki megtisztulásért meg kell szenvedni!