Újra Astorgában ébredtem fel reggel, igaz most csak egy rövid távollét után; azonban még így is fényévekre eltávolodtam szokásos világomtól. Ismét zarándokká váltam egy pár nap erejéig, igaz a mostani caminom meglehetősen alternatívra sikerült. Eddig mindig egyedül vágtam neki az útnak, de most egy kimondottan jó társaság elé néztem, és nem kellett csalódnom. Zarándoktársammal Burgosban találkoztunk, és nem Santiagó, hanem Logroño felé indultunk útnak. Már csak ezért is igen érdekesek voltak a körülmények, ám sokszor derűre adtak okot az események. Nem egyszer közölték velünk, hogy nem jó irányban haladunk, és persze sok esetben nehéz volt megtalálni a helyes irányt is. Ugyan nem csak Santiagó felé mutatnak utat a sárga nyilacskák, mégis nehezebb így tájékozódni. Az mindenképpen furcsa, hogy minden egyes zarándokkal csupán rövid időt tölthettünk együtt, ugyanis ők arrafelé tartottak, ahonnan mi éppen érkeztünk. Azonban talán jobb is volt így mindez, mert teljesen magunkra tudtuk fordítani az időt; mindketten igényeltük mindezt. Nekem legalábbis mindenképpen szükségem volt rá, hogy egy olyan emberrel beszéljek, aki már valamennyire ismer, aki fél szavakból is tudja, hogy mire gondolok. Astorgában ugyanis egy érdekes kettőség figyelhető meg. Ugyan fantasztikus, hogy ennyi új embert ismerhetünk meg a világ számos pontjáról, ám mindenki viszonylag rövid idő után távozik is. Így pedig nehéz mély barátságot kialakítani, egész pontosan mire megismerjük a másik felet, máris hazaindul. Zarándoktársam viszont már valamelyest régi ismerősnek mondható, aki életem apró részleteivel is részben tisztában van. Utunk során pedig még inkább elmerülhettünk egymás megismerésében, minden körülmény adott volt hozzá. Nem siettünk sehova, nem kellett sehova megérkeznünk. Nem okozott problémát, ha este hétkor toppantunk be az alberguebe, vagy ha órákat töltöttünk egy tisztáson, vagy éppen egy erdőben a természet csodáin merengve. Bevallom most már csakis így indulnék útnak, ezért tényleg azt javaslom, hogy érdemes, meglehetősen sok időt a caminora szánni, amennyit csak tud az ember; vagy még annál is többet. Fantasztikus érzés ez a fajta szabadság megtapasztalása, sokkal többet ad, mint amire számítottam. Márcsak azért is érdekes tapasztalat volt mindez, mert nem először keltem útra, mégis minden esetben egy teljesen más élmény vár rám. Nem tudom, hogy a társaságnak, vagy egész pontosan minek köszönhető, de talán most élveztem a legjobban a zarándoklatot. Igaz, gondolkodni most kevésbé adódott alkalmam, azzal együtt, hogy rengeteg emléket idéztünk fel. Érdekes volt az is, ahogyan haladtunk visszafelé az úton, ezzel párhuzamosan kerültünk közelebb gyermekkorunk apró mozzanataihoz, melyekről már oly rég beszéltem. De most nyitott fülekre találtam minden tekintetben, de ami még ennél is fontosabb, teljes elfogadásra. Szinte semmivel nem sikerült megütközést keltenem, igaz, már ismert részletek is újra szóba kerültek. Nagyon érdekes, ahogy az ember a saját múltjáról beszél egy kívülálló számára, abból mindig sokat lehet tanulni. Ez esetben tanuló és tanító is voltam egy személyben, mert természetesen nem csak az én sorsom került szóba. Összességében tényleg fantasztikus élményben lehetett részem, és be kell valljam, hogy féltékenység fog el, hogy a barátom még mindig úton van, ám most már nélkülöm. Az érzés hasonló, ha azokra a zarándokokra gondolok, akik a közeljövőben fognak útra kelni; éppen ma közölte velem egy barátnőm, hogy augusztusban ő is zarándokként fog hozzám érkezni.

Ami pedig a gyakorlati tanácsokat illet a közeljövőben zarándoklatra indulóknak, a legfontosabb, hogy sok idővel rendelkezzenek, és ne siessenek sehova. Élvezzenek ki minden egyes pillanatot, melyet a természetben és egyáltalán az úton tölthetnek. Logroñoban van egy csodás sétány a folyóparton az alberguetől nem is olyan messze. Magáról az albergueről sokat nem tudok szólni, mivel én most ott nem aludtam, de két éve nem töltöttem túl jó estét a városi szálláson. Mivel a városközponthoz nagyon közel van, így elég intenzíven lehet hallani az éjszakai életet; így különösen hétvégén nem ajánlom. Amúgy Logroñoban meglehetősen segítőkészek voltak velünk az emberek, egy esetben még csak kérdeznünk sem kellett, hanem egyenesen tálcán kínálták fel a választ az addig ki nem mondott kérdésünkre. Najera továbbra is szép kisváros, ahol nekem változatlanul a folyópart a kedvenc helyem. Szikrázó napsütésben órákat lehet eltölteni a vizet bámulva, vagy éppen a szabadban piknikezve. A városi albergue elvileg adomány-alapú, sőt sok esetben még ebéddel is várják a vándorokat. Mindezt egyedül a viszonylag nagy hálóterem árnyékolja be. Most viszont két új alberguet is találtunk, egyikük a camino mentén fekszik a híd lábánál és tíz euroért tölthetik ott az estét a zarándokok – két személyes szobában tizenöt euro. Mi azonban egy harmadik albergueben töltöttük az éjszakát a főtérről csupán pár méter távolságra. Az albergue neve Alberona, nyolc euroba kerül, de van egy illetve két személyes szobájuk is meglehetősen baráti áron. Az alberguet egy orosz úriember üzemelteti, ami meglepő körülmény, de a caminora a világ minden országából érkeznek. A Meson Yantarban pedig nagyon jól főznek, és igen zarándokbarát étterem, tényleg mindenkinek ajánlom. Belorado két évvel ezelőtt sem volt éppen a kedvenc helyem, a helyzet azóta sem javult sokat. Nem is tudom, valahogy olyan érdekes kisugárzása van ennek a kis falucskának, a lakók mindenesetre nem éppen a kedvességük miatt váltak emlékezetessé számomra. A város szélén található albergue viszonylag jónak mondható, a mosógép ugyan hagy némi kivetnnivalót maga után. Azzal együtt mondom mindezt, hogy az igazi zarándok persze kézzel mos magára, mint azonban említettem, mi alternatív caminóra mentünk.  Villafranca Montes de Ocaban egy kívülről gyönyörű szállodában töltöttük az éjszakát. A hotelnek vannak ágyai zarándokok számára is, bár a különbség nyilvánvaló. A szobában található ágyak számától függően változik az éjszaka ára, öt eurotól kezdve harminc euróig. A szállodai helyeket persze nem láttam, de el tudom képzelni a recepciót látva. Igazi lovagi hangulatot áraszt magából a felújított régi épület, ha másért nem is, de megnézni mindenképpen érdemes. Ugyan vacsorázni máshova mentünk, de meglehetősen jó menüt kínáltak; persze láttatlanban nehéz megítélni, nem kóstoltam. Az abszolút kedvenc részem az Ages-t megelőző erdős útszakasz volt, ahol jó időre meg is pihentünk. A majd tizenkét kilométer alatt be is kell iktatni legalább egy megállót, erre bőven akad lehetőség. A legjobb albergue-t pedig Atapuercában találtuk meg, méghozzá rögtön a faluba érve jobb kéz felől, Albergue de Peregrinos néven. Mondjuk Agesban (3 kilométerrel előrébb) is fantasztikus éjszakát lehet eltölteni, tehát ez esetben nehéz a választás. Ezután pedig máris Burgosba ér az ember, amit egy pár kilométeres ipari területen keresztül közelíthetünk meg, de azért annyira nem súlyos a helyzet, hogy emiatt buszra kelljen szállni. A burgosi folyópart is magáért beszél, bár talán a folyócska szó inkább illő lenne. A város további látványosságait persze kár lenne kihagyni, meg persze a tapasbárokat is muszáj meglátogatni. További tippeket nem kívánok adni, már csak azért sem, mert egyfelől  mindenkinek a saját tapasztalatait kell megélni; másfelől ami nekem tetszik, az nem biztos, hogy mindenkinek megfelelő. Ugyanis volt már rá példa, hogy tiszta szívemből ajánlottam valakinek egy alberguet, ahonnan ő szabályosan elmenekült. De az a legjobb, ha mindenki saját maga érzi hol találja meg otthonát egy éjszakára.

A legtöbb helyen igazán otthon érezhettük magunkat, de mostanra visszatértem az én kis Astorgában, ahol kapásból két magyar zarándok fogadott. Nem is beszélve a munkatársaimról, akkik persze kitörő örömmel fogadtak. Tudtukon kívül pedig olyan tanácsokat osztottak meg velem, melyekre igen régóta vártam...