Una hospitalera en Astorga

Most már csak tényleg pár óra választ el attól, hogy lássam a szeretteimet, éppen a repülőtéren várakozom. Be kell látni, hogy Santiagó nagyon messze van Astorgától, rettentő hosszú volt az út, igaz, szerencsére tudtam aludni egyet. A Santiagóba való megérkezés pedig mindenképpen érdekes volt, már csak azért is, mert a buszról néztem a zarándokokat, ahogy igyekeznek a Katedrális felé. Már az autóbuszpályaudvaron láttam ismerős zarándokokat, és ez jellemezte az egész napomat, mindenhol láttam olyan vándorokat, akik töltöttek nálunk egy estét. Sokszor megörültem, amikor felfedeztem őket, bár olyannal, aki kiemelkedően különleges volt, nem találkoztam. Délelőtt a ragyogó napsütésben eddig ismeretlen helyeket fedeztem fel, egy fantasztikus parkban sétáltam, ahol könyvvásárt is tartottak, így még gyorsan beszereztem egy kis meglepetést a családomnak. A lehetőségeimhez mérten megpróbálom azért meglepni őket egy kis aprósággal, astorgai ínyecségekkel, mint csokoládé, mantecadas, vagy éppen hojaldres. Persze ötleteim azért még lennének, de a körülmények jelen pillanatban nem adottak. Szegény apukámék gondolom így is teljesen besokalltak attól a temérdek holmitól, amit nekem hoznak, így már tényleg nem akarom terhelni őket. Amúgy Santiagó csodaszép város, azzal együtt, hogy nem tudnék ott élni, túlságosan nagy számomra. Így mindig bebizonyosodik, hogy Astorga a tökéletes hely számomra. Délben elmentem a misére a Katedrálisba, ahol ha lehet még több ismerős arcra bukkantam. Először viszont ismét ugyanaz a rossz érzés kerített hatalmában, mint első ottjártamkor. Ugyanis egyszerűen majdnem hogy ki akartam „menekülni” a templomból. Ez persze nem a legjobb szó rá, de mégis ehhez tudnám a legjobban hasonlítani. Annyi ember van bent egyszerre, mindenki beszél, fényképez; sokkal inkább turistalátványosság, mint egy mise. Nem lehet megtalálni azt a családias hangulatot, mint az astorgai kis templomban az apácák között. De ez ilyen, végülis tisztában voltam azzal, mire is számíthatok. Azt azért nem gondoltam, hogy a Miatyánkot sem fogják elimádkozni! Cserébe viszont a szertartás végén meglengették a butafumeirot, ami mostanság különlegességnek számít, mert ritkán kerül rá sor. Tehát ismét meg lett a miértje, hogy miért is kellett ott maradnom a misén, egy olyan élményben lehetett részem, amit lehet, hogy többet nem fogok átélni.

A mise után a helyi albergue felé tartottam, ahol egy magyar hospitaleroval találkoztam. A meglepetés természetesen most sem maradhatott el, mert kapásból kettő magyarral is beszélhettem. Egy hölgy éppen akkor szállt meg náluk, aki amúgy nálunk nem aludt, viszont közös ismerősünk természetesen akadt azért. Igen jól eltöltöttük az időt, koccintottunk, és persze az alberguet is megnézhettem. Amúgy nagyon hangulatos, egy sajátságos atmoszférája van, de az tény, hogy a mi alberguenkben sokkal jobbak a feltételek. Persze lehet, hogy elfogult vagyok, de szerintem nehéz a miénknél jobb alberguet találni. Kicsik a szobák, bőven van hely; tágas, nagy konyha, hatalmas kert és terasz, mosógép, szárítógép, szalon, imaterem, na és persze az ingyen internet! És ne feledkezzünk meg a fantasztikus hospitalerokról sem! Na jó, abban itt sem volt hiány, mert egy elképesztően érdekes embert ismerhettem meg, aki hihetetlenül intelligens, kedves, vidám, és egyáltalán már az a tény is, hogy valaki négy éve a zarándokok segítésével tölti az ideje nagy részét, szerintem sok mindent elárul. Szóval kész élmény volt ebben a társaságban tölteni az időmet, és már csak ezért is várom, hogy visszajöjjek. Amúgy már most kezd kicsit hiányérzetem lenni, olyan furcsa, hogy nincsenek mellettem a többiek. Sokszor eszembe jutott, hogy vajon éppen mit csinálhatnak, persze azért részvéttel is gondolok rájuk, mert most biztos nem egyszerű az életük. Azért hamar meg fogják szokni, bár addigra vissza is érek!