Una hospitalera en Astorga

Kettőség jellemezte a mai napomat, melyben hihetetlen jó részek is voltak, illetve nehéz perceim is akadtak. Délelőtt el tudtam menni a piacra vásárolni, bár az elmúlt időszakban nagybevásárlást nem kellett tartanom. Munkatarsaim egyszerűen annyi ennivalót kapnak a mellettünk lévő kórházból, amit nem tudnak megenni, így mindig megkínálnak a saját ebédjükkel is. Főzni mostanság amúgy sem volt időm, de vissza kell szoknom ismét a saját főztömre, mert ennek nem lesz így jó vége! Amúgy pedig azt vettem észre, hogy kezdek hozzászokni a spanyol konyha néhány érdekességéhez. Itt arra gondolok, hogy előételnek kissé komplexebb ételt fogyasztanak, mint makaróni, tészta, vagy levesnek nevezett ragu, ugyanis hihetetlen sűrű a levesük. A főételként kínált húst, vagy halat pedig általában köret nélkül fogyasztják, vagy valami aprósággal, ami meg sem közelíti a mi burgonyánkat, vagy rizs köretünket. Először igen furcsának találtam ezt a szokást, de lassan megbarátkoztam vele, és most már sok esetben én is csak önmagában eszem a második fogást. A mediterrán konyha amúgy is közel áll a szívemhez, így minden újdonságra nyitott vagyok.

Az albergueben ma is sokan alszanak, tényleg egyre több és több zarándok érkezik, és sokszor mesélik, hogy van olyan szállás is, ami megtelik. Nálunk ez a veszély nem fenyeget senkit, mert bőven van hely! Persze ma is nagyon jól összebarátkoztam jó pár zarándokkal, egyszerűen imádok velük foglalkozni! Kivételek, és kirívó esetek mindig vannak, de összességében mindannyian olyan aranyosak, és barátságosak. Éppen ez az a közeg, amire annyira vágytam, ahol mindenki örül mindennek, és segít a másiknak.

A nehézségekről pedig annyit, hogy eléggé begörcsölt a hasam, ebédelni is csak később mentem, mert semmi étvágyam nem volt. Emellett pedig nem éreztem képesnek magamat arra, hogy egy falatot is leerőszakoljak a torkomon. Mindez azonban már csak a múlté, vacsoránál már semmi problémám nem volt, mondjuk ez annak is köszönhető, hogy délután le tudtam pihenni. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen problémáim lesznek, de a szemüvegemet is meg tudtam szokni, szerintem ez is csak idő kérdése! Emellett még két rosszabb dolog történt, egyrészt, hogy elment az egyik hospitalero, aminek tényleg nem örülök. Annyira megnyugtató volt a jelenléte, és a zarándokok is rettentően szerették. Fantasztikus tanácsokat adott mindenkinek, minden segített, és mellette még, kedves és vicces is volt. Arról pedig még nem is szóltam, hogy ugye a kezével tudott „gyógyítani”. Soha nem tanulta mily módon tudja mindezt végezni, de valóban hihetetlen energia áramlott belőle. Aki hisz a természetgyógyászatban, annak nem is kell semmit magyaráznom a különleges erejével kapcsolatban; akik pedig elzárkóznak tőle, azok úgy sem fogják elfogadni. Éppen erről beszélgettünk valamelyik nap, hogy mennyire elszakadtunk a természetes gyógymódoktól, és egyáltalán magától, a természettől. A mi kis racionális világunkban pedig nem összeegyeztethető, hogy valaki kézrátétellel tud gyógyítani, mert nem találunk rá semmi logikus magyarázatot. De miért akarunk mindenáron mindent megmagyarázni? Miért nem fogadjuk el egyszerűen, hogy létezik egy nálunk sokkal nagyobb erő, aki összetart mindent; mellőzve minden racionalitást?

Az utolsó rossz hír, hogy szegény munkatarsam kissé beteg lett! Fáj a torka, és eléggé kedvetlen lett estére! Sajnálom szegénykét, megpróbáltam jobb kedvre deríteni, ami több-kevesebb sikerrel összejött, de remélhetőleg holnapra teljesen meggyógyul. Vacsora közben sok mindenről csacsogtam neki, igazság szerint vele szeretek a legjobban beszélgetni, mert tényleg odafigyel arra, hogy mindent meg is értsek. Ha pedig nem értek valamit, akkor türelmesen elmagyaráz mindent. Szóval rettentő jó magántanárom van ám! Feltűnően sok témáról el tudunk társalogni; mindig ez a legnagyobb öröm számomra, hogy előbb utóbb megértjük egymást bármiről is legyen szó. Éppen a vele való beszélgetés közben jutott eszembe egy számomra fontos dolog. Éppen hazafelé sétáltam a spanyolról, amikor a frissen elkészült szállodát nézegettem, erről pedig szülővárosom jutott eszembe. Főként az, hogy mennyire megváltozott az életem, a fél évvel ezelőtti állapothoz képest, és hogy teljesen máshol kell megállnom a helyem. Igazság szerint oly távolinak tűnnek már ezek a dolgok, mintha évekkel ezelőtt történtek volna, pedig a nyaramat még a régi munkahelyemen töltöttem. Mondjuk, ha visszagondolok minderre, persze több szempontból nem bánom, hogy itt lehetek, egyedül az bánt, hogy tudom, van ott valaki, akinek igenis szüksége lenne rám. Egy ember, akinek én talán igazi segítője tudtam lenni, igaz, hogy ennek kevesen örültek. Sajnos nem lehetek csak az ő segítségére, mert most magam életét kell egyengetnem, és azt kell előtérbe helyeznem, hogy én milyen környezetben érzem igazán otthon magam. Úgy érzem, nem kérdéses, hogy megtaláltam mindazt, amit kerestem, és még annyi minden vár rám!