Una hospitalera en Astorga

A tegnapi napsütés mai is folytatódott, ezzel együtt rettentő hideg volt. Az ember először még nem is fázik annyira, de ha egy órát kint töltött a -5 fokban, akkor bizony megváltozik a véleménye. Nem is értem a hajléktalanokat, hogy bírják ezt. Amikor megyünk spanyolórára, akkor mindig elhaladunk egy férfi mellett, akinek nincs hova haza mennie, és csak ül egy helyben a hátizsákján és várja az adakozókat. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy nem fagy meg! Huzamosabb ideig kint lenni ilyen hidegben számomra képtelenség lenne! Bár ugye ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy mennyire is nehéz kérdés a hajléktalanoké. Mert vannak köztük fiatalok is, akik munkaképesek lennének, tehát akár dolgozhatnának is; más kérdés, hogy ki foglalkoztatná őket. Mondjuk sokszor az is érdekes, hogy milyen út vezet addig, míg valaki kénytelen az utcán aludni. De visszatérve a mai naphoz, a hideg időt leginkább a piacon éreztem, ahova most a takaritonowel mentünk; igaz így egy kicsit tovább tartott, mert mindig találkoztunk valamelyik ismerősével vagy rokonával. Zöldséget és gyümölcsöt természetesen a kedvenc standomnál vásároltunk, és ma vettem olajbogyót is. Hihetetlen, mennyi különböző fajta kapható itt, jövő héten más típusúakat is kipróbálok, bár ez is nagyon finom! Az ebédemet ismét a teraszon fogyasztottam el a ragyogó napsütésben; nem igazán akaródzott felkelnem az asztal mellől, de muszáj volt. Munkatarsam ugyanis ment meditációra, és nekem kellett a recepción lennem. Keddenként az egyik ismerősömnél szoktak egy kisebb összejövetelt tartani, ahol közösen meditálnak, beszélgetnek, ebédelnek. Mathildével mi is voltunk, de ma felajánlottam, hogy  nyugodtan menjen jelenlegi "partnerem", mert nekem bőven lesz időm kihasználni az alkalmakat. Nagyon tetszett neki, és ha minden jól megy, akkor jövő héten mindketten el tudunk szabadulni.

Az albergueben ma mindannyian rettentő kedvesek, ezeket a zarándokokat hiányoltam az utóbbi egy hétben! Mindannyian mosolygósak, és barátként kezeltek minket. Ahogy este beléptem a szobájukba valóban úgy néztek ki, mint egy kis család. Meghitten ültek, beszélgettek, gondolom mindenki az élményeit mesélte. Talán ezért lehet jobb télen útra kelni, mert a kevés ember miatt bensőségesebbek, meghittebbek az alberguek is.

Sajnos ma egy igen rossz hírt kaptam otthonról, tulajdonképpen ez a második rossz hír a szeretteimmel kapcsolatban pár napon belül. Ilyenkor érzem egyedül azt, hogy egy kicsit velük együtt lennék, mert tudom, hogy szükségük lenne rám. A két esemény teljesen eltérő, mégis mindkettő a veszteségről szól; valamilyen szempontból elveszíteni egy szerettünket. Minden tekintetben nehéz ezt átélni, mégis talán az a rosszabb, amikor mindez hirtelen, és váratlanul történik meg velünk. Sok esetben kénytelen belátni az ember, hogy szinte megváltás az, amikor véget ér a szenvedés, mert mindenkinek jobb így. Ilyenkor arra gondolok, hogy inkább ünnepelnünk kellene, mert az, akit szerettünk már nem szenved tovább; mégis inkább saját fájdalmunkat helyezzük előtérbe. Tudjuk, hogy többet már nem fogjuk látni, nem beszélhetünk vele, és nem mondhatjuk el neki, mennyire szerettük! De a lelkünkben örökké élnek, és ha beszélünk hozzájuk, a szívünkön keresztül megkapjuk a válaszukat is!