Una hospitalera en Astorga

Összesen két zarándok alszik ma nálunk Venezuelából, de ők aztán nagyon aranyosak. Pont ezt a részét szeretem ennek a „munkának”, amit velük kellett végeznem. Megjöttek, és fél órán keresztül csak beszélgettünk, még nem is regisztráltam őket, se semmi. Mosolyogtak, kedvesek voltak és boldogok, azok az igazi zarándok-félék, ha lehet ilyet mondani. Elmondtam mindent a városról, amit tudok, hova érdemes menni, mit kell feltétlen megtekinteni. És tudom, hogy mennyit jelentenek nekik, ezek a részletek; én is nagyra becsültem az információkat, amiket az utam során kaptam. Ma újból két koreaival próbáltam kommunikálni, de hát nem tudom mekkora sikerrel. Tényleg buzgón bólogatnak, de erősen kétlem, hogy mindent értenek abból, amit mondok. Az egyiküknek volt egy kis vízhólyagja, de sajnos én ezen nem tudtam segíteni. Olyan szörnyű érzés, amikor az ember tényleg nem tud segítni valakinek, aki rászorulna.

Mondhatjuk úgy is, hogy sajnos, de ma tényleg rengeteg időm volt gondolkodni, például az emberi döntéseken. Mi alapján hozzuk meg őket? Sokan csakis racionális érveket vesznek figyelembe, és semmi mással nem foglalkoznak, míg mások csakis a szívükre hallgatnak. Na de honnan is tudhatjuk, hogy a szívünk mikor súgja nekünk a jó tanácsot. Mert mi van akkor, ha saját érzéseink tudat alatt befolyásolják a döntéseinekt. Mondjuk, a saját félelmeink, vagy a múltunk. Mi történik akkor, ha bebeszélünk magunknak valamit, úgy, hogy észre sem vesszük, hogy a választ valójában az agyunk súgta a szívünknek. Merthogy akik csakis a szívük alapján döntenek, azokban nincsen semmi kétség döntésük helyességét illetően. Míg, akik csakis az eszükre hallgatnak, azok megpróbálják ész érvekkel meggyőzni magukat, hogy ez a döntés az alábbi indokok miatt lesz a legmegfelelőbb. Például, sok mindenről lemondanak, mert racionálisan lehetetlennek tűnik, vagy egyszerűen csak az eszükkel akarják meggyőzni a szívüket. Az emberek többsége sajnos racionálisan gondolkodik, és ebbe a csoportba tartozik; amivel nem is lenne nagy baj, ha nem nyomnák el teljesen a szívüket. Nem veszik figyelembe azokat az intő jeleket, amelyeket feléjük küld. És van még egy fajta ember, aki saját lelke mélyén a szívére hallgatna, ám a külső körülmények, a racionális emberek közelsége és véleménye olyannyira a befolyása alá keríti, hogy képes elnyomni a szíve szavát. Talán nekik lehet a legrosszabb, mert igazából az első, úgymond szárnyaló csoportba tartoznának, de végül mégis meggyőzhetőek arról, hogy a világ már pedig a racionalitáson alapszik. De végtére, honnan is tudhatjuk, hogy döntésünk helyes volt-e vagy sem. Egyáltalán, milyen távlatból kell nézni ahhoz, hogy megítéljük. Ami ma még rossz döntésnek tűnik, az lehet, hogy egy év távlatából, már teljesen más vetületben jelenik meg. Vagy éppen fordítva,; ami ma tűnik jó döntésnek, lehet, hogy éppen az lesz az, amit egész életünkben bánni fogunk. Egy a fontos, hogy saját döntéseinket mi magunk hozzuk meg, ne mások véleményére hallgassunk. Ám ezt a legnehezebb teljesíteni, mert a környezetünk már tudat alatt is befolyásolja a döntéseinket. Azzal, hogy valaki elmondja a véleményét, és mi meghallgatjuk, bekerül az agyunk legbensőbb zugaiba. Ráadásul, ha még számunkra fontos ember mondja. Hiába gondoljuk azt, hogy döntésünket önállóan hoztuk meg, ez így nem igaz. Igen is sokat számít, hogy milyen emberekkel vagyunk körbevéve, és ők milyen gondolkodást „sulykolnak” belénk. És pont ilyenkor jut eszembe, hogy ebből a szempontból a legjobb az El Camino. Az ember teljesen magában van, minden zavaró körülménytől távol. És végig gondolhatja mindazt, ami előzőleg nyomasztotta. Ekkor mindent tiszta fejjel gondolhat végig, a környezetének a káros hatásaitól mentesen. Éppen attól, hogy elszakadunk a racionális világtól, a gondolkodásunk is megváltozik egy kicsit, és előtérbe kerülnek azok az érzések, és sugallatok, amiket megpróbálunk elnyomni magunkban. Mindezzel csakis egy a probléma, hogy nem mehetünk el minden fontos döntés előtt zarándokolni egy kis időre!