Una hospitalera en Astorga

Az elmúlt két nap is szinte csak munkából állt, nem igazán volt időnk pihenni. Ugyan a nagyhétnek már vége lett, mégis iszonyú sok zarándok érkezik hozzánk. Munkatarsunk visszaérkezett Rabanalból, de ma masikunknak kellett elmennie, megis egy kicsit lepihenhettem délután. Miután kissé elromlott az időjárás egy kicsit megfáztam; azért persze nem olyan vészes a helyzet, de jól esett délután ágyba bújni; csak olyan nehéz utána felkelni!

Ismét elmentem spanyolra, ugyanis az ünnepek miatt nem volt óra. Igen nagy meglepetés ért, ugyanis egy régi zarándokkal futottam össze. Nagyjából egy héttel ezelőtt aludt nálunk, egy skót fiúról van szó, aki eléggé ittas állapotban érkezett meg hozzánk. Emiatt nem is tartozott munkatarsam kedvencei közé, igy nem maradhatott két éjszakát nálunk. Éppen ezért, átment a másik alberguebe, és most ott önkéntesként tevékenykedik, közben pedig spanyolul tanul. Kíváncsi vagyok hány órán fog megjelenni, bár most kicsit sem tűnt ittasnak!

Sajnos nem locsolt meg senki ezen a húsvéton, vagyis mondhatjuk úgy, hogy félig meddig igen! Persze senki sincs tisztában a mi szokásainkkal, de azért mondtam egyik segitomnek, hogy nézzen utána. Elfelejtette, de én azért elmeséltem neki, hogy nálunk a lányokat meglocsolják ilyenkor, hogy el ne hervadjanak. Így szimbolikusan egy kis vizet én is kaptam a fejemre, ő pedig cserébe egy csokitojást! A húsvétomat illetően más emlékezetes nem maradt, de azt azonban tudom, hogy otthon nem tartozott a kedvenc szokásaim közé. Amikor kislányként otthon vártuk a locsolókat az persze más volt, de az utóbbi években az ember inkább elmenekült a férfiak elől. Mert ugye, amikor egyféle illattal permeteznek be, az még kellemes, kettő már inkább érdekesnek hat, de négy illat után már inkább visszataszítónak tűnik. Mindenesetre jó érzés volt otthon tojásokat festeni, és várni a vendégeket! Milyen régen is történt mindez! Az utóbbi napokban elég sok minden eszembe jutott a régi életemmel kapcsolatban, főként a rosszabb dolgok. Nem is tudom, sokat és sok mindenről beszélgetünk, és néha éppen olyan esemenyek kerulnek szoba, ami sok emléket elevenít fel bennem. Ettől az elmúlt napokban kicsit ingadózó a kedélyállapotom; vagyis inkább keverednek bennem az érzések. Egyik pillanatban örülök, hogy mindezt magam mögött tudhatom, és csupán a tapasztalataim között szerepel, máskor pedig egyszerűen iszonyú rossz gondolatok kapnak el. Érdekes, mert ugyanezt látom a tarsamon is, amikor a fiatalságáról kezd el beszélni, sőt sok mindenről nem is akar társalogni, én pedig nem erőltetem. Sokszor annyira kísértetiesen hasonlítanak a körülmények Ciprushoz. Rengeteg alkalommal látok embereket az utcán, akiknek ismerősnek vélem az arcát, majd rájövök, hogy egy ciprusi személyt jutott az eszembe. Illetve a hospitalerawal való kapcsolatom is hasonlít mindarra, amilyen Mariaval volt. Talán éppen ezek miatt is Ciprus viszonylag sokszor eszembe jut, mi történt ott velem, mit rontottam el, ha egyáltalán elkövettem valami hibát. Persze az is lehet, hogy mindennek így kellett történnie, és hasznosítanom kell mindazt, amit ott, és persze az összes többi helyen megtanultam. Hiszem azt, hogy mindannak, ami velem történt az az értelme, hogy itt legyek ezzel a gondolkodással, és kihasználjam a tapasztalataimat. De azzal is tisztában kell lennem, hogy jó pár dolog van az életemben, amit még nem sikerült a helyére tennem, és erre először egy nagyon kedves zarándok hívta fel a figyelmemet. Egy magyar fiúról van szó, aki saját érzéseiről és életéről mesélt, mely akár az én sorsomról is szólhatott volna. Saját történetével világított rá, hogy bőven van még min gondolkodnom!

 Elég vicces, ugye tegnap írtam, hogy bízom benne lesz lehetőségem bepótolni a város bemutatását, de arra nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan kárpótlást is kapok. Ugyan nem körbe kellett vezetnem valakit, de a kezdeti lépéseket sikerrel tettem meg. Éppen sétálni indultam, amikor az albergue melletti parkban egy zarándokkal futottam össze, aki éppen készült felfedezni a várost, de nem volt se térképe, se információja a látnivalókról. Így visszamentem egy térképért, leültünk közösen a parkban, és elmondtam neki egy pár érdekességet Astorgáról. Persze a részletekbe nem mentünk bele, de jó pár háttér információt oszthattam meg vele, amitől rettentő boldog volt. Éppen ezért is érzem annyira jónak ezt az ötletet, mert a zarándokok mindennek örülnek, mindent értékelnek. Nekik a város megmutatása nem olyan, mintha turistákat kalauzolna az ember. Egy pillanatra sem kell aggódni, hogy mi fog történi, mert egyszerűen csak mesélni kell nekik, még hozzá egy olyan témáról, ami engem teljesen elvarázsolt. Tényleg fantasztikus ez az Astorga!

Ma én főztem az ebédet mindannyiunknak, eléggé izgultam hogyan fog sikerülni! Szerencsére mindenkinek ízlett a főztöm, ami spenótos – garnélás rizottó volt; legalábbis azt mondták, teljes mértékben meg vannak elégedve vele. A hospitaleranak jó főzni, mert mindent szeret, az uriember egy kissé válogatósabb. Annyira jó; nap, mint nap jobban érezzük magunkat, és tényleg remek tanárom van mindkettőjük személyében; a nyelvtudásomat egyértelműen a holgy fejleszti a legjobban!

Sajnos a húsvét kérdése továbbra sem oldódott meg, a helyi szokások tekintetében nem jutottam előrébb! Az biztos, hogy a hétfőt nem ünneplik, ma sonkát sem ettünk, és holnap senki sem fog meglocsolni! De bízom benne, hogy nem fogok elhervadni!

A gondolkodásom megváltoztatásának meg is lett az eredménye, ma teljesen másként tudtam a turista-zarándokokhoz hozzáállni. Kevésbé idegesítettek, amiben tudtam nekik is segítettem, na persze eddig sem voltam velük barátságtalan, csak nem fülig érő szájjal beszéltem velük. Ugyan tegnap egy kicsit kevesebben érkeztek hozzánk, de ma ismét rettentő sokan alszanak nálunk, amiből kifolyólag hihetetlenül sok munkánk volt. Munkatarsamnak pedig délután volt programja, és pihennie is kellett, így szinte csak ketten dolgoztunk, azaz egy pillanatra sem unatkoztunk; éppen hogy csak ebédelni volt időnk elmenni. A nagyhétnek köszönhetően elég sok program van Astorgában is, amit ma végignézhettem az albergueből. Mit is mondhatnék, az igazság az, hogy nem ismerem ezeket a szokásokat, így a szimbolikus jelentésekkel sem vagyok tisztában. Minden nap körmenet megy a városban, melynek keretein belül lila ruhába öltözött csuklyás emberek keresztet, illetve Szűz Mária szobrot visznek körbe. A lényegi jelentés egyelőre számomra ismeretlen, de most már holnap tényleg utánakérdezek. Rájöttem a masik hospitalera az, aki a legjobban elmagyaráz mindent, egészen addig, amíg világosan meg nem értem a mondanivalóját. Ma például rövid ismertetőt tartott nekem a spanyol történelemről, mintegy összefoglalásként, de persze igen sok tanulnivalóm van még. Hihetetlen harmóniában töltjük a napjainkat, amiben csak tudunk, segítünk a másiknak, de nagyban megkönnyíti az életemet jelenléte. A reggeli munkát is sokkal gyorsabban végezzük el, és igen sok feladatot magára vállal. Meg persze a jó hangulat is biztosítva van. Masik munkatarsamon pedig nagyon jókat szoktam kuncogni, hihetetlen egy ember. Akkora mosoly van legtöbbször az arcán; de nem akármilyen, hanem az a kis huncut fajta. Tipikusan ő is az az ember, akire ha ránézek, máris jó kedvem támad. Emellett ugye pedig igen jól irányítja az albergue ügyeit; igaz, sokszor aggódik. De tudom milyen az, amikor az ember vállán ekkora felelősség van, tehát ilyen szempontból teljesen átérzem a helyzetét.

Mily meglepő, ma is érkezett egy magyar zarándok, amit már lassan tényleg nem akarok elhinni. Ismét egy nagyon érdekes embert ismerhettem meg, aki beszélgetés közben egyre inkább felkeltette az érdeklődésemet. Az első pillantásra zárkózott, és csöndes fiúról megtudhattam, hogy egy fantasztikus emberrel állok szemben, aki nincs is tisztában az igazi értékeivel. Nem is értem, hogy nem veszi észre, hogy mekkora csoda rejtőzik benne! Olyan élete volt eddig, amiről én még csak álmodni sem merek, és olyan sikereket tudhat maga mögött, amelyből remélem egyszer én is részesülhetek. Nagyon kíváncsi vagyok a jövőjére, persze abban is bízom, hogy fogjuk tartani egymással a kapcsolatot.

Egy spanyol fiúval is jól összebarátkoztam, aki elég csábító programra invitált, amit sajnos nem tudtam kihasználni. Felvette, hogy mutassam meg neki a várost, ami az idegenvezetés szempontjából ugye kiváló alkalom lett volna. Viszont egyszerűen annyira fáradt voltam, hogy még magyarul sem tudtam volna hitelesen átadni a tudásomat a városról, angolul még kevésbé, spanyolul pedig végképp nem. De bízom abban, hogy azért lesz lehetőségem mindezt bepótolni a közeljövőben!

A sok munkának köszönhetően tegnap is annyira kimerültem, hogy nem tudtam leülni a számítógép elé. Nincs mese, hordanom kell a szemüvegemet, mert estére teljesen elfárad a szemem. Továbbá azt is be kell látnom, hogy kicsit több alvásra van szükségem, így az utóbbi két napban már csak hétkor keltem fel.  Tegnap rettentő sok zarándok érkezett, ma viszont egy kissé kevesebb. Ismét rá kell ébrednem, hogy a saját gondolkodásomat kell átalakítani, mert igazodnom kell a körülményekhez. Ugyanis egyre több turista jelenik meg, amit kissé nehezen tudok feldolgozni, pontosabban tényleg alkalmazkodnom kell. Furcsa, hogy meg szeretnék nézni a szobát, mielőtt regisztrálom őket, az meg még inkább, amikor saját fürdőszobát szeretnének. Sajnos sokan busszal érkeznek, és azzal is folytatják útjukat; míg mások „csak” a csomagjukat szállítatják el a következő albergueig. Persze az is feltűnő, ha valaki utcai ruhában jelenik meg, pontosan meg lehet ítélni, ki az, aki valójában zarándok. Mindehhez igazodva a saját érzéseimet is meg kell változtatni, és pozitívan látni a helyzetet. Például annyira kedvesnek lenni velük, és úgy viszonyulni hozzájuk, hogy legközelebb valóban igazi zarándokként érkezzenek. Vagy ha ezt nem is tudom elérni, akkor legalább teljesen elégedetten távozzanak tőlünk. Mindannyiunknak mást jelent a Camino, tehát azt is el kell fogadni, hogy ha valakiben teljesen más érzéseket ébreszt. Illetve így, ebben a sokaságban, még inkább megbecsülendőek az igazi zarándokok.    

Az elmúlt két napból viszont egy fiú magasan kiemelkedik. Éppen a recepción voltam, amikor egy biciklista munkatarsammal próbált meg angolul beszélni, de nem jutottak dűlőre. Az ajtó felé közeledve máris egy igen furcsa érzésem volt vele kapcsolatban, nem lehet mindezt szavakba önteni, egyszer csak az ember érez valamit a bensőjében, amit nem lehet megmagyarázni. Három mondat után kiderült, hogy ismét egy magyar zarándokot küldött hozzám a sors. Nem először kaptam ily módon ajándékot az élettől. Egy magyar fiú csakis azért állt meg nálunk, mert iszonyúan elkezdett fájni a lába, ebben az esetben pedig annyira zuhogott az eső, hogy képtelenség volt folytatni az utat. Ennek hála, találkozhattunk egymással, bár ezt többnek nevezném egyszerű találkozásnál! Egy üzenetet hozott el számomra, tudat alatt. A különös érzés, ami első pillanattól kezdve bennem motoszkált, még most is él, de most már azt is értem miért. Közös vacsoránk közben, mint régi jó barátok beszélgettünk; először valóban úgy éreztem, hogy egy ismerőssel beszélhetek újra, de aztán ráébredtem, hogy inkább „sorstársakként” társalogtunk, ugyan mindezt nem mondtuk ki egymásnak. Ami a legfurcsább ezekben a beszélgetésekben, hogy akkor igazán különlegesek, ha nem a Caminoról beszélgetünk. Értem ezalatt azt, hogy azokkal a magyarokkal, akikkel nem feltétlenül találom meg a hangot, szinte mindig a Caminoról, mint útról, beszélgetünk. Merre jártak, hol szálltak meg, milyen terveik vannak, én hogyan kerültem ide, és hasonló témák nagyvonalakban, mellőzve minden személyeskedést. Onnantól kezdve lesz valaminek tényleges mélysége, amikor a személyes sorsunkat tárjuk fel a másik előtt, a legbensőbb gondolatainkat, melyet nem osztunk meg akárkivel. Mégis, ebben a szituációban egymás lelki társain vagyunk, és őszinték lehetünk egymáshoz. Ma az én feladatom a hallgatás volt, a fiúé pedig, hogy elmesélje a történetét. És ahogy egyre inkább kezdtem megismerni, egyre inkább magamra leltem, átérezve minden nehézségét, amin keresztül ment. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy mindez, nem is olyan szörnyű; de egy láthatatlan erő nem engedett szóhoz jutni. Ez nem az a nap volt, amikor a saját történetemet kellett megosztanom valakivel, hanem sokkal inkább a tanulás ideje. Amikor újra végig gondolhattam a kis életemet, a hibáimat, és hálát adhattam az Istennek, hogy mindig vigyázott rám. S annak is, hogy most itt lehetek, és annak is, hogy ismét egy fantasztikus emberrel találkozhattam.

Minden nap egyre többen és többen érkeznek, ennek megfelelően rengeteg munkánk volt, ilyen élményben itt még tényleg nem volt részem. Ma egészen sokáig, fél hétig tudtam aludni. Ki is kellett használnom ezt a kis időt.  A zarándokok amúgy ma is kedvesek voltak, és ma nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani velük, egészen különlegesek is akadtak a vendégek között. És persze ma sem maradtam magyar vándor nélkül, sőt, ketten is érkeztek hozzánk kis hazánkból. Este elmentünk koccintani, és beszélgetni, de mindketten egy kissé távolságtartóak voltak. Tényleg olyan érdekes, hogy mennyire eltérőek az emberek, és már az első pillanatban meg lehet ítélni, hogy mennyire vagyunk egy hullámhosszon. Azért persze minden magyarral szívesen beszélgetek, de hol van mindez ahhoz képest, amikor a teraszon együtt vacsoráztunk, vagy éppen még fél tizenkettőkor sem bírtuk abba hagyni a társalgást. Teljesen más világ! Van, amikor annyira közel kerül az ember a másikhoz, hogy a legbensőbb érzéseit is elmeséli, míg máskor, még az elérhetőségét sem kéri el. Tegnap írt Sun Mi, egy koreai lány, aki egy táskát küldött nekem ajándékba. Leírta, miért is jött el a Caminora, ugyan az útja során nem beszélt róla senkinek. Néhány hónapja vesztette el az édesanyját, és élete legnehezebb időszakát élte át, ezért vágott neki ennek a hosszú útnak, hogy átértékeljen mindent a bensőjében. Erről saját Caminom is eszembe jutott, ugyanis félig meddig én is ezért vágtam neki az útnak. Én nem vesztettem el egy családtagomat sem ebben az időben, mégis úgy éreztem, hogy az egész életemet végig kell gondolnom, és újra értékelnem. Meg kell találnom mindazt, ami igazán fontos nekem, amiben tényleg önmagam lehetek. És érdekes, mert még Santiagóba sem értem, amikor már tisztában voltam bele, milyen élet lett nekem szánva. Emlékszem O’Cebreiro magasságában már tudtam, hogy nem kell a jövőmön gondolkodnom, mert tudom, mit kell tennem! Most pedig itt vagyok a teljes boldogságban és nyugalomban, ennél többet pedig azt hiszem nem is nagyon kívánhatnék. Vagyis olyan dolgot nem, ami számomra valóban fontos!

Mindezeket azonban a kedvenc íróm szebben öntötte szavakba: Ha majd belefáradsz abba, hogy az legyél, aki nem vagy, akkor majd végre élvezheted az életet. Idővel rájössz, hogy ez nemcsak örömet szerez, hanem valami sokkal mélyebbet ad: értelmet az életednek. Paulo Coelho

Az elmúlt három nap eseményeit igen könnyen össze tudom foglalni, ugyanis szinte csakis munkából állt. A Semana Santa, azaz a húsvétot megelőző nagyhét miatt a spanyoloknak rengeteg szabadidejük van, így aki teheti, most jön zarándokolni! Ennek köszönhetően tényleg hihetetlenül sokan voltak. Abban biztos vagyok, hogy sokkal kedvesebb lesz a szívemnek a téli időszakban való munka, ugyanis teljesen más kapcsolatot lehet kialakítani a vendégekkel. Most szinte semmire sincs idő, szinte még arra sem, hogy az albergueről a tudnivalókat elmondjam, nem hogy még a városról! Azért minden tőlem telhetőt megteszek, és ha máskor nem is, de a délutáni időszakban mindenkinek adok térképet, és tudatom a legfontosabb információkat. Már alig várom, hogy idegenvezetést szervezzek az embereknek. Szóval nincs túl sok időm a kikapcsolódásra! Az utóbbi három napban már tényleg egy olyan szintre jutottam, hogy még naplóírásra sem volt időm, vagy éppen annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam számítógép elé ülni.  A probléma abból ered, hogy mostanság egyszerűen nincs időm a szobámba felmenni, és nekiállni! Ezen a héten pedig aztán végképp nem lesz semmire lehetőségem, már csak azért sem, mert a masik hospitalero elment egy hétre Rabanalba, az alberguebe segíteni, így most csak hárman maradtunk. Mindenesetre nagyon jól beosztjuk a munkát egymás között, már amennyire tudjuk. Azzal együtt, hogy már két embernek kell a recepción lenni, mert sokan egyszerre szoktak érkezni, és míg egyikünk az adatokat írja, addig a másik megmutatja a szobákat. Illetve egyik segitonk nagyon eltűnt, egyáltalán nem szokott már segíteni, általában napi két percre jön be, és már megy is, semmi több!

És ami a zarándokokat illeti! Ugye nagyon sokan vannak, ami egyenesen azt vonja maga után, hogy mindenkire kevesebb idő jut, és nehezebb mélyebb kapcsolatot kialakítani velük. Ennek ellenére persze azért mindig összebarátkozunk valakivel. Tegnap egy kanadai fiúval beszélgettem igen sokat, végül hozott nekem ajándékot, amin mindig meghatódok. Ma pedig egy lengyel úriember zárt a szívébe, akinek egy nadrágot tudtam felajánlani; hálának jeléül ő is hozott egy kis meglepetést! Egy olasz fiú pedig segített lefordítani saját nyelvére a tudnivalókat az alberguevel kapcsolatban. Elég vicces volt, mert tíz perccel később már fel is olvastam három lánynak, akik meg is dicsértek! Az olasz viszont nem az én nyelvem az biztos, nem tudom miért, de nem nekem való. Az olasz fiú viszont nagyon kedves volt! A barátjuknak hoztak egy tortát, amit a mi hűtőnkben tároltak, és nekünk is hoztak egy-egy süteményt. Végül a születésnapi meglepetést is megkóstolhattunk, ami rettentő finom volt; én pedig mindenkit megkínáltam egy pálinkával. Persze nem a házival, mert az túl durva lenne nekik, de persze ez is ízlett mindenkinek. A zarándokokhoz visszatérve, pedig sajnos túl sokan vannak azok, akik nem is igazi vándorok. Busszal, vonattal közlekednek, vagy éppen a hátizsákjukat vitetik el taxival. De emellett két ágyas, fürdőszobás apartmant szeretnének, ami már tényleg a vicc kategória. Míg mások teljesen el vannak ájulva a mi kis alberguenktől! Szerintem is fantasztikus, sőt, most már teával várjuk a zarándokokat! Szívem szerint én valami harapnivalót is kínálnék, de persze ennek is nagyon örülök! Jó ilyen helyen dolgozni, ilyen emberek között!

Segitom elkészítette a könyvespolcomat, elvileg holnap fel is fogja szerelni, már nagyon várom! Ennek örömére el is megyek a piacra virágot venni, és így még otthonosabb lesz a szobám! Segitom tényleg mindent megtesz értem, lassan már tényleg nem tudom neki, hogy meghálálni, és teljesen olyan, mintha a szeretett nagypapám lenne!

Reggel egyáltalán nem unatkoztam, már csak azért sem, mert munkatarsam nem volt itt, így az ő munkáját is nekünk kellett elvégezni. Persze sokan voltak, és a konyha is elég rossz állapotban maradt, hihetetlenül sok takarítani valót hagytak hátra nekem a zarándokok. Tegnap mondtam Nelsonnak, a tenerifei fiúnak, hogy még igyunk majd egy téát indulás előtt, és szinte az összes számomra fontos ember a konyhában tartózkodott ebben az időben. A lengyel pár, a német férfi, a tenerifei fiú, illetve még egy német hölgy, és két spanyol. Persze rögtön mindenkit megkérdeztem, mit kérnek, és nagyon örültek a reggeli mellé felszolgált kávénak, vagy teának. Így külön volt alkalmam mindenkitől búcsút venni, régen volt egyszerre ennyi jó ember az albergueben!

Ezután viszont neki kellett állnom a konyha rendbe tételének, ami hatalmas feladatnak bizonyult! De két ötletem is támadt! Az első, hogy írnom kellene egy kis zsebszakácskönyvet a zarándokoknak, például hogyan kell rizst főzni, meg hasonló receptekkel. A másik pedig, kellene készíteni egy fényképet a tiszta konyhánkról, és kitenni a falra, hogy normál esetben bizony így néz ki! Ugyanis igen sok zarándok egyszerűen nem érzi át a rendrakás fontosságát, aminek persze másnap találkozom a következményeivel.

Persze a mai napom sem múlt el ajándék nélkül, még hozzá a postáról. Egy koreai lány, aki éppen Angliában tartózkodott, küldött nekem egy táskát, csupán azért, mert nagyon kedves voltam vele. Amúgy annak idején együtt vacsoráztunk, ugyanis ő főzött nekem koreai kóstolót! Nem is tudom szavakba önteni milyen érzés, amikor az ember szembesül vele, hogy ilyen fontos volt valaki számára, hogy még a messzi távolból is úgy érzi, ajándékot kell nekem küldenie! Pedig egyáltalán nem lenne fontos! Remélem, hogy egyszer még újra fogok találkozni vele, talán még hospitalera is lesz nálunk! Munkatarsam is hozott ajándékot, egy kis édességet. Nagyon örülök, hogy itt van, szerintem teljesen más lesz az élet vele, olyan mintha lenne egy nővérem! Abban pedig biztos vagyok, hogy jól össze fogok barátkozni! És mindemellett pedig több szabadidőm is lesz, amit tényleg igénylek, mert igen sok tennivalóm van!

És a legjobb meglepetés ismét a végére maradt, ugyanis ismét érkezett hozzánk egy magyar zarándok! Lassan már tényleg nem akarom elhinni, hogy mi történt az utóbbi két hétben, ő a nyolcadik vándor nálunk! Természetesen őt is megkínáltam, amivel csak tudtam, és együtt vacsoráztunk, majd közösen boroztunk egy kis bárban! Nagyon jól elbeszélgettünk, bár egy kissé zárkózott volt. A kedvenc zarándokom közelébe persze igen nehéz lesz kerülni, de ő minden szempontból különleges volt számomra! De a saját nyelvemen beszélni minden körülmények között hihetetlenül jó érzés, illetve ami még jobb, ha a zarándokok segítségére lehetek!

Ugyan most egy magyar sem érkezett hozzánk, de egy lengyel fiú magyarul üdvözölt, így ismét hallhattam az anyanyelvemet! A zarándokok közül mind egytől-egyig nagyon aranyos volt, régen voltak ennyire kedves emberek nálunk. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy általában vannak azért kedvenceim, akik különösen belopják magukat a szívembe, de ma nagyon sok ilyen akadt. Először is a lengyel pár, akik magával ragadó emberek voltak! Mindketten Londonban élnek, ahol a fiú hegedűtanárként, a lány dekoratőrként tevékenykedik. Az úriember előtte tíz évig Santiagóban dolgozott, míg a lány Angliában tanult. Hihetetlenül értelmes, kedves, érdeklődő emberek voltak, és annyira élvezet így mesélni Astorgáról. Meg is jegyezték, hogy megértik, miért szerelmesedtem bele ennyire ebbe a városba. Aztán egy spanyol fiú is igen szimpatikus volt, akinek végül este felajánlottam egy üveg bort. Elment, hogy vásároljon, és éppen bezárták előtte a boltot, én pedig úgy megsajnáltam, hogy odaadtam neki, amit a konyhában találtam. Persze nagyon örült neki, nem győzött hálálkodni. Egy német úriemberrel pedig egy igen érdekes kapcsolatom alakult ki. Van úgy, hogy az ember érzi, hogy valaki, valamiért különleges számára, mintha már találkoztak volna valahol, vagy nem is tudom, olyan mintha egy sajátos kapocs lenne kettőjük között. Én ma ezt éreztem, és abban is biztos vagyok, hogy ezzel nem voltam egyedül, de azt hozzá kell tennem, hogy a legszebb ebben az, hogy nem beszéltünk közös nyelvet. Ő csakis az anyanyelvén beszélt, az én német tudásom pedig még várat magára. Aztán egy másik spanyol fiúval is sokat beszélgettem, ő már aludt itt nálunk, és találkoztunk is, talán decemberben. Egy tenerifei fiú pedig még inkább belopta magát a szívembe, vele is sokat beszélgettünk, tanácsokat adott mit látogassak meg Tenerifén. Neki pedig vacsorát adtam, aminek szintén nagyon örült, holnap pedig még egy reggeli teára fogom meginvitálni. Tegnap nem is írtam két különleges zarándokról, de nagyon fáradt voltam. Már második napja alszanak nálunk, egy német és egy spanyol úriember. A leglényegesebb dolog, hogy a Caminon ismerkedtek meg, és tíz napja együtt haladnak, és így is fogják befejezni az útjukat. A spanyol férfi vak, és epilepsziás, a német pedig teljesen egészséges, mégis végig kíséri újdonsült barátját az úton. Hihetetlen áldozatkézségről árulkodik mindez, mert tulajdonképpen a saját Caminoját áldozza fel a másikért cserébe. Minderről úgy nyilatkozik, hogy még bőven lesz ideje eljönni még egyszer, és úgy látszik, neki most ez a feladata, hogy egy ismeretlen embert elkísérje Santiagóig. Én nem tudom, hogy mindezt képes lennék-e véghezvinni, bár elég erős a gyanúm, hogy ennyire nem vagyok önfeláldozó. Ezért is találom csodálatra méltónak mindazt, amit tesz. Összességében tényleg rettentő sok számomra különleges személy tartózkodik az albergueben egyszerre, ugyan mindig van egy-kettő, de nem ennyi, egy időben. Éppen ezért, hálával tartozom mindezért!

A reggelemet amúgy még a két magyar zarándok társaságában töltöttem, érzékeny búcsút vettünk egymástól, majd mindenki ment a maga útjára. Búcsúajándékot persze ők is kaptak, az ugye minden magyar zarándoknak jár! Ők is nagy ajándékot hagytak nekem, ugyanis a könyvbe gyönyörű szép üzeneteket hagytak a számomra, ennél nekem nem is kell több elismerés! Ajándékot pedig ma ismét segitomtol kaptam, egy kis éjjeliszekrényt hozott nekem, így még otthonosabbá varázsoltam a szobámat; már tényleg csak egy-két kiegészítő hiányzik!

Munkatarsam pedig elment, hogy elhozza a feleségét, aminek különösen örülök, mert nagyon aranyos nő, akivel tényleg jó barátnők leszünk! Bár szerintem a tobbiekkel is nagyon jó a viszonyom, ahhoz képest, ahogy beállították, én egy teljesen más embert ismertem meg! Rajta is nagyon sokat szoktam mosolyogni, mint ahogy a többieken is; egyszerűen csak nézem őket, és nevetnem kell rajtuk, olyan közel állnak a szívemhez! Hát igen, sajnos ilyet otthon viszonylag ritkán éreztem, ebből is érzem tisztán, hogy sokkal inkább itt a helyem, mint előző otthonomban!

A tegnapival ellentétben ma egyszerűen minden fantasztikusan alakult, meg is érdemeltem a megpróbáltatások után! Tudtam, hogy fog ma jönni egy magyar hölgy, és persze meg is érkezett! Egy nagyon aranyos lányt ismerhettem meg, akinek készítettem ebédet, ezzel is kellemesebbé téve a napját! Ami a legjobb benne, hogy éppen egy jó levesre vágyott, mert azt a spanyolok nem nagyon esznek; én viszont igen, így meg is tudtam kínálni! Miközben a teraszon beszélgettünk egyszer csak a masik hospitalero érkezett meg, hogy segítsek neki fordítani! Gondoltam, hogy egy angollal nem érti meg magát, de a recepción egy kedves meglepetés fogadott. Egy újabb magyar zarándok érkezett! Lassan már tényleg el sem hiszem, majd egy hét alatt hét magyar vándorral beszélhettem, hatan pedig nálunk is aludtak, majdnem minden napra jutott egy! Szóval fantasztikus! Mindketten igen fiatalok, velem egykorúak voltak, és tényleg igen jó társaságnak bizonyultak. Este együtt vacsoráztunk, és házi pálinkával koccintottunk! Ők is teljesen elégedettek voltak mindennel, illetve nekem is sokat jelent magyarokat vendégül látni! Mindkettőjükről csak úgy sugárzott a lelkesedés, azon fajta vándorok, mint amilyen én is voltam! Reggel még együtt fogunk kávézni, de aztán mindketten folytatják útjukat tovább, bár remélem, tartani fogjuk a kapcsolatot.

Segitom is kedveskedett, ajándékba hozott egy könyvet nekem, ami Astorga 1700-1800-as éveit mutatja be! Egyszerűen annyira kedves velem, hogy ezt már tényleg nem tudom, mivel érdemeltem ki. Amiben csak tud segít, sőt még annál is többet tesz értem; mint ahogy, mindenki itt a környezetemben.

A spanyol óra keretein belül elmentünk ma kávézni, mintegy búcsúzásképpen, mert most egy jó pár napig nem fogunk találkozni. A húsvét miatt itt elég hosszú szünet van, pontosabban itt a húsvétot megelőző hét a fontosabb, a nagyhét. A húsvét hétfőt nem is ünneplik, bár én szóltam a munkatarsamnak, hogy nézzen utána mi a szokás Magyarországon húsvét hétfőn! Kíváncsi vagyok meglocsol-e vagy sem!  

Összességében ez volt az eddigi legnehezebb napom, most először nem bánom, hogy fent vagyok már a szobámban! Számítottam rá, hogy sok munkám lesz, de ami ránk várt, arra tényleg nem mertem gondolni! Meg láttam a konyhát! Az elmúlt négy hónap alatt még soha nem nézett ki így, egy hatalmas takarítást igényelt! Mint számítottam rá, a koreaiak rizskészítésének tisztán kivehetőek voltak a nyomai, de emellett egyszerűen minden koszos volt! Már fel is készítettem magam, hogy két óra alatt sem fogok végezni, tehát nem tudtam, hogyan fogok menni a piacra vásárolni.

Ezek után a napom nagyon jól alakult, nagyon kedves zarándokok érkeztek hozzánk, és ismét sokan, alszanak nálunk. A napom izgalmait sikeresen elfeledtették velem, egy holland hölgy pedig fantasztikus hírt közölt velem. Észrevettem a táskáján egy kokárdát, majd kiderült, hogy egy magyar lánytól kapta, aki holnap vagy holnapután fog hozzánk érkezni. Bízom benne, hogy nálunk is fog megszállni, bár már tényleg vicces, hogy szinte minden nap találkozom magyar emberrel! Mindenesetre nagyon várom, hogy itt legyen!

Sajnos reggel elkerültük egymást a magyar úriemberrel; pontosabban hamarabb elindult, mint azt gondoltuk, én pedig akkor még a szobámban dolgoztam. De annyi baj legyen; kívánom, hogy szerencsésen Santiagóba érjen. Ha már személyesen nem is tudtam közölni mindezt velem, de legalább üzenhettem neki. Ugyanis az utolsó magyar is megérkezett hozzánk, ám ő nem aludt nálunk. Úgy érezte, hogy inkább tovább indul, mert találkozni szeretne a társával, és húsz kilométer lemaradása volt. De legalább a jó kívánságaimat hírül tudja vinni! Mindenesetre mindketten teljesen más felfogásúak voltak, mint az előttük járó hölgy, aki teljesen elvarázsolt, még most is a hatása alatt vagyok. Sajnálom, hogy nem tudtam jobban megismerni, de nem lennék meglepve rajta, ha még találkoznánk valahol!

Amúgy ma nagyon elfáradtam, mert igen sokan voltak, tehát jó sok tennivalónk akadt!  Az idő viszont gyorsan és jól eltelt, sőt, még sütkérezni is volt időm. De ugye ez is már a napi programom része, amikor egyben hálát is adhatok mindazért, amit itt kapok! Holnap pedig már előre látom, hogy iszonyú sok munkám lesz délelőtt. A koreaiak ugyanis hatalmas főzést tartottak a konyhában, ami nem sok jót sejtet. Egyrészt, mert éreztük a nem éppen bizalomgerjesztő illatokat, másrészt pedig láttuk a végeredményt is. Persze reménykedni azért még lehet, hogy reggelig esetleg kicsit rendet raknak, de erős kétségeim vannak efelől. Vicces, mert az ő rizsfőzésük tulajdonképpen a mi kis világunk leképezése. Azt ugye tudni kell, hogy Korea meglehetősen híres a rizsről, minden nap esznek rizst, talán a kínaiak mellett ők fogyasztják a legtöbb rizst, bár erről nincsenek pontos információim. A hangsúly nem is ezen van, hanem azon, hogy az ember azt gondolná, hogy istenien el tudják készíteni; pedig ez igen távol áll a valóságtól. Ugyanis egyszerű körülmények között meg sem tudják főzni! A mi kis modern világunkban mindent gépekkel oldunk meg, és lassan már olyan szintre jutunk vele, hogy el sem tudjuk képzelni az életünket nélkülük. A koreaiaknak van rizskészítő gépük is, amibe bele kell csak tenni az előírt mennyiségű rizst és vizet, majd megnyomni rajta egy gombot, végül egy hangjelzés tudatja velük, hogy ehetnek. Ehhez képest itt kénytelenek a hagyományos módszerhez folyamodni, aminek az lesz a vége, hogy az edény alján, egy centiméter vastagságban odakozmál minden, a fölötte lévő rétegeket viszont nagyon jóízűen elfogyasztják. Egyszerűen, ezt az önmagában könnyű műveletet már nem tudják megvalósítani a kis gépük nélkül, aminek az eredményével holnap én szembesülhetek. Mindezt leszámítva intő példaként is szolgálhat, mert lassan minden cselekvésünket gépük irányítanak, aminek az a következménye, hogy a saját kis eszünket nem használjuk. Mindent számológéppel kalkulálunk, még a legegyszerűbb műveleteket is, és lassan gondolkodni is elfelejtünk. Bár persze minek is azt, amikor a gépek azt is megoldják helyettünk! Az emberi érzéseket azonban semmivel sem tudjuk pótolni, bármennyire is szeretnénk!

Ékszerdoboz. Emlékszem, én is ezzel a szóval illettem Astorgát, amikor először itt jártam; majd az első magyar zarándokok, akiket én fogadtam, szintén ezt a szót találták a legmegfelelőbbnek a város jellemzésére. Ma reggel ismét hallhattam ezt a jelzőt, de ma különös módon, rám vonatkoztatva, még hozzá a számomra legkedvesebb magyar zarándok szájából. Gondolom, mondanom sem kell mennyire jó érzés volt hallani, nem is beszélve mindarról, amit közben érezhetett az ember. És ugyan nehéz volt már fokozni a boldogságomat, mégis sikerült, ugyanis a magyar hölgy útitársa, egy brazil férfi, búcsúzás gyanánt, és hálájának jeléül egy rózsafüzért nyújtott át nekem. Mint elmondta, ugyan többet is hozott magával otthonról; de ezt, csakis különleges embereknek adja át, és úgy érzi, ennek most eljött az ideje. Persze, szinte szóhoz sem jutottam a meghatottságtól, ehhez egyszerűen nem lehet hozzászokni, vagyis nekem még nem sikerült! De gyorsan fel kellett eszmélnem, mert rengeteg munka várt rám, ugyan két zarándok is felajánlotta, hogy segít, bár természetesen nem fogadtam el. Azért aranyos volt tőlük!

Amúgy munkatarsaim igen szórakoztató társaságnak bizonyulnak, és iszonyú sokat tanulhat tőlünk az ember. Például, a minap tudtam meg, hogy honnan ered a tapas szokása. Tudni kell ugyanis, hogy a spanyol bárokban az alkoholos italok mellé mindig adnak kis falatkákat, azaz tapasokat. Ez helyenként nagyon változó, van ahol tortillát, van ahol sonkát, van ahol olívabogyót adnak, de még rengeteg variációt sorolhatnék. De eddig fogalmam sem volt, honnan is ered mindez. Munkatarsam elmesélte, hogy annak idején, mindig egy kis tányért tettek a pohár tetejére, hogy ne repüljenek bele az italba a muslicák. Majd pedig, mi sem logikusabb, ha az ember egyszer már rátesz egy tányért a pohárra, akkor illene valamit a tálkába is rakni. Így kerültek bele a különböző kis falatocskák. Mivel mostanság a rovarokat hatásosabban tudjuk távol tartani a poharunktól, így nincs szükség, hogy magát a tányért az italunk tetejére rakjuk, ám a tapas szokása mind a mai napig megmaradt; amúgy mindezt én egyáltalán nem bánom!

Segitom ma beállított a születésnapi ajándékommal, amit kitörő örömmel fogadtam, ugyanis egy Astorga történetét bemutató könyvvel lepett meg. Éppen ez az, amire szükségem van ahhoz, hogy mindent megtanuljak erről a szeretett városról, és a könyv terjedelmét elnézve minden lényeges információról tudni fogok!

A meglepetéseknek pedig még ekkor sem volt vége, ugyanis ismét beállított egy magyar zarándok, amit már tényleg nem akartam elhinni! Valahol azért számítottam rá, mert tudtam, hogy úton vannak, de sohasem egészen biztos, hogy mindenki betér hozzánk. Rajta kívül még egy hölgyre számítok, aki valószínűleg holnap fog ideérni, de sajnos az egészségével állítólag van egy kis probléma, így soha sem lehet tudni. Az is olyan érdekes, hogy minden zarándokkal – nem csak magyarokkal – más jellegű kapcsolat alakul ki; ezt ma is felfedezhettem. Mint ahogy azt is, hogy mindannyian mennyire másként fogjuk fel az El Caminot, mennyiben jelent mást az egyes embereknek. Mindenki más okból kifolyólag vág neki a hosszú útnak, és nem is mindenki ér célba. Mégis az a legfontosabb, hogy a kilométerek leküzdése mellett mi játszódik le saját bensőnkben. Egyáltalán magunkba merünk-e nézni; de úgy igazán, hogy szembesüljünk saját vétkeinkkel, vagy inkább meg sem kíséreljük. Képesek vagyunk-e szembenézni saját magunkkal, vagy inkább megpróbálunk elmenekülni önmagunk elől. És képesek vagyunk-e megbocsátani saját magunknak, mert talán ez az egyik legnehezebb feladat mind közül.

A napom ismét egy hatalmas ajándék volt, melyet soha nem fogok elfelejteni. Egy svájci házaspár két napig aludt itt nálunk, mert a feleségnek problémája volt a lábával, méghozzá annyira, hogy be is fejezték nálunk a Caminot. Amíg nálunk voltak megpróbáltunk mindenben a segítségükre lenni, munkatarsam a kezével gyógyította a hölgyet, és pedig minden másban álltam a rendelkezésükre. Búcsúzóul hoztak nekünk ajándékot, amin mindig meghatódok, mert annyira magával ragadó, hogy két nap ismertség után, egyszerűen úgy érzik, hogy adni szeretnének nekünk valamit; pedig nem szükséges semmi, a szeretet, amit felénk sugároznak éppen elég.

A következő meglepetést munkatarsam készítette el, ugyanis főzött nekünk, még hozzá nagyon finomat. Viszonylag meglepő itt számomra, hogy Spanyolországban a férfiak főznek, takarítanak, és minden házimunkából kiveszik a részüket. Általában jót nevetnek azon, hogy miért is csodálkozom én ezen, de nálunk ugye nem ez a megszokott! Az ebédünket természetesen ma is a teraszon fogyasztottuk el a masik hospitalerowal a szikrázó napsütésben, a gyönyörű kilátást csodálva. Szieszta gyanánt pedig csak ültem a recepció ablakában, élveztem a nyárias időjárást, hallgattam a madarak muzsikáját, és olvasgattam. Ilyenkor, olyan mérhetetlen nyugalom jár át, és mindig elgondolkodom azon, hogy mivel érdemeltem ki mindezt. A választ erre a kérdésre továbbra is keresem, de előbb utóbb biztos meglelem!

Egy diák csoport érkezett hozzánk, de emellett ma hihetetlenül sok zarándok érkezett! Első alkalom számomra, hogy ennyien vannak az albergueben, és végre átélhettem milyen is ez. Furcsa, merőben más élmény, mint télen, de ennek is meg van a varázsa! De, ami ennél is lényegesebb, ismét egy magyar zarándok érkezett hozzánk, egy hölgy, akiről már hallottam. Tudtam, hogy ide fog érkezni, abban pedig csak bíztam, hogy éppen nálunk fog megszállni. Minden szempontból különleges embert ismerhettem meg, egyrészt ő volt számomra az első női zarándok, másrészt hihetetlen kisugárzása volt. Olyannyira kedvesség áradt belőle, hogy nehéz szavakba önteni, és egy sajátos kapcsolat alakult ki köztünk, amit az első pillanattól kezdve érezni lehetett! Elmentünk együtt misére, és megmutattam neki a Santo Spiritus templomot, amit egyszerűen mindenkinek látni kell, még inkább a szertartást átélni. Ugyanis olya, mintha egy kis családban lenne az ember, a templom hátsó részében pedig apácák foglalnak helyett, akik énekelnek a mise alatt; persze mindannyiunkat elvarázsolt! Ám mindezek előtt elmentünk koccintani egy pohár borral és a legnagyobb meglepetés még csak ekkor ért, ugyanis kaptam tőle egy pólót. Ám ebben nem is maga a póló a lényeges, hanem amit szimbolizál. Tudni kell ugyanis, hogy pár évvel ezelőtt a hölgy Izraelben járt, ahol éppen kitört a háború, így a repülőtérről sem tudott kijönni, ám egyetlen pólót hozott el emlékbe. A Caminora indulva pedig olyan érzése támadt, hogy el kell hoznia ezt a pólót, mert valakinek oda kell adni. Nem tudta pontosan kinek, egyszerűen csak érezte, hogy lesz egy személy, aki valami miatt különleges lesz neki. Több mint ötszáz kilométert tett meg idáig, a póló mégis mindvégig nála maradt, míg nem ide ért hozzám. Úgy érzete nekem kellett elhoznia ezt a pólót! Ez egy olyan ajándék, amit soha nem fogok elfelejteni egész életemben, mert ez egy olyan dolog, amit csak egy embernek tud ajándékozni az ember. Nem tudom szavakba önteni ezt az érzést, de fantasztikus mekkora megtiszteltetésben van részem. Ismét nem tudom, mivel érdemeltem ki mindezt, és ilyenkor tudatosul bennem, hogy igenis végre azt tehettem, amire igazán „hivatott” vagyok. Este még órákon keresztül beszélgettünk, és tényleg egy hihetetlen emberrel ismerkedhettem meg, akinek ugyan nagyon nem volt egyszerű az élete, és igen sok megpróbáltatáson kellett átesnie, mégis megőrizte a pozitivizmusát, és mindez sugárzott is róla.  És álljon itt egy mondat, ami oly sokat elárul róla, de egyben más zarándokra, és köztünk rám is vonatkozik, hogy mit is keres a Caminon:

A lehetőséget, hogy újra tudjak hinni, bízni és megbocsátani!

Elég furcsa, hogy ma reggel is magyarul búcsúzkodtam, de nem lenne nehéz megszoknom! Eddig, talán most találkoztam a legérdekesebb magyar emberrel a Caminon, tényleg jól esett vele beszélgetni, és érdekes dolgokra hívta fel a figyelmemet, így tőle is sokat tanultam! De persze ő is, mint mindenki, tovább folytatta az útját, de bízom benne, fogok még hallani róla!

A délelőtt folyamán pedig ismét remek ötletem támadt, ami ugyan a távoli jövőmre vonatkozik, de soha nem árt egy kissé előre gondolkozni. Persze megint takarítás közben ébredtem rá a megoldásra, hihetetlen az ember nem is gondolná milyen hasznos cselekvés a rendrakás. Amellett, hogy gyönyörű tisztaságot teremtek a környezetemben, a saját fejemben is rendszerezem a dolgokat. A mostani ötletem tulajdonképpen csak az eddigieknek a továbbgondolása, mintegy továbbfejlesztése, egészen nyugdíjas koromig. Persze mindezt Spanyolországban képzeltem el! Egyelőre a legjobb úton haladok, és úgy gondolom, hogy ha erre vagyok hivatott, ha ez az én sorsom, akkor sikerülni is fog. Ha pedig még sem tudom megvalósítani, akkor egyértelmű, hogy nem ez van nekem „megírva”. Per pillanat pedig igen sokan egyengetik az életem, csupán jó szándékból. valóban jó kezekben vagyok! Lassan pedig ráébredek az utóbbi pár napból, hogy munkatarsam is nagyon belopta magát a szívembe. Tényleg elég ijesztően készítettek fel a jelenlétére, de nem hogy rosszat nem vettem észre a vele eltöltött időben, hanem tényleg fantasztikus, hogy itt van. Egy pár apróságot leszámítva (aggódik mindenért), csakis csupa jót köszönhetek neki; emellett pedig nagyon jó ember...mily meglepő!

Ma egy csoport is érkezett az alberguebe, így ismét sokan voltak nálunk. Holnap sem fogunk unatkozni, mert egy nagy társaság fog itt aludni, és ugye akkor még jönnek a többiek is!

Reggel búcsút vettem a magyar zarándoktól, nagyon örültem a jelenlétének, mert sajnos tényleg nem sokan érkeznek hozzánk Magyarországról. 11-től pedig türelmesen vártam a zarándokokat, de mivel jó idő volt, így viszonylag későn érkeztek meg. A legfontosabb azonban ismét egy fiatalember lett számomra, még hozzá Győrből! El sem hiszem, hogy két nap alatt két magyar zarándokot is vendégül láthatok, igen meglepő, ma aztán végképp nem számítottam rá! Nagyon érdekes fiút ismerhettem meg, akivel élvezett volt beszélgetni, amiben tudtam persze neki is segítettem. Igazi művészlélek, és igen érdekes dolgokat mesélt mind az életéről, mind pedig a Caminojáról. A leginkább elgondolkodtató, hogy a Camino a saját addigi életünk, mintegy leképezéseként értelmezhető. Amilyenek voltunk megelőzően úgy történnek velünk az események az utunk során is. Először nem is értettem mire gondol, de ahogy egyre inkább végiggondoltam igen sok igazság van benne. Mindaz, ami engem jellemez, vagyis pontosabban, még inkább jellemzett megjelent az utamon is valamilyen formában. És persze a rengeteg segítség is, amit nem tudom honnan, de mindig megkaptam valakitől, ha igazán szükségem volt rá. És mindaz, ami történt nem lehetett véletlen. Minthogy az sem, hogy ő megszállt ma nálunk, és találkozhattam vele, és persze ő is tudott magyarul beszélgetni. Mert átlagosan napi negyven kilométert is gyalogol, és ma csak azért állt meg nálunk, meg elkezdett fájni a lába. Első terve egy tőlünk tíz kilométerre falu lett volna, mégis a „szenvedésének” köszönhetően maradt Astorgában. A város is teljesen elvarázsolta, nem csodálkozik azon, miért is éppen ide jöttem vissza.

Spanyolórán csupán ketten voltunk ma, ami persze részben nagyon jó, mert így rengeteg idő jut ránk, viszont azért hiányoznak a többiek. Egyszerűen nem értem hova tűntek, bízom benne, hogy hamarosan újra járni fognak! Elég fontos döntés előtt állok most, ugyanis be kell adnom a jelentkezésemet a nyelviskolába, ami szeptembertől veszi kezdetét. Első tervem az volt, hogy az angolomat fejlesztem tovább, de most kétségeim támadtak. Ugyanis németül és franciául is tanulhatok, és talán annak több értelme lenne. Persze az angolt is jó lenne tovább tokéletesíteni, de egy újabb nyelv mégis csak fontosabb. Illetve a németet, és a franciát is tanultam már egy ideig, ami nagy könnyebbséget jelent. Most hihetetlenül sok német zarándok érkezik hozzánk, és ha őket és a turistákat is a városban kívánom elkalauzolni, akkor talán hasznosabb az ő nyelvüket is elsajátítanom.

Teljesen beköszöntött hozzánk a tavasz, folyamatosan süt a nap, meleg van, ilyenkor az embereknek is még jobb kedvük van, már amennyire lehet még fokozni! A főtér és a sétálóutca természetesen tömve van felnőttekkel és gyerekekkel egyaránt, mindenki élvezi a jó időt! Ilyenkor a zarándokok is kicsit később érkeznek meg, ami teljesen érthető, ilyen időben szívesen sétál az ember! Amúgy ma is sokan vannak nálunk. Éppen ma reggel gondolkodtam azon, hogy vajon mikor fog jönni ismét magyar zarándok hozzánk, és nem kellett rá sokáig várnom, ugyanis délután ide is ért egy úriember kis hazámból. Sőt! A beszélgetésünk végére kiderült, hogy ugyanabban a városban született, ahol én laktam, és a szülei most is ott élnek. Ugyan ő elkerült a városból, de olykor hazalátogat, és közös ismerősöket is fel tudtunk sorolni! Persze ismét fantasztikus érzés volt a saját nyelvemen beszélni, illetve a magyar vándoroknak mindig kiemelten örülök, ugyanis nincsenek olyan sokan! Este el is mentünk közösen koccintani, így volt alkalmunk egy kicsit beszélgetni is. Egy nagyon aranyos fiatalembert ismerhettem meg, remélem, fogjuk még a kapcsolatot tartani! Olyan érdekes szavakba önteni, hogy itt élek, és itt is akarok maradni. Illetve már önmagában az is, amikor elmesélem a történetem, hogyan kerültem idáig, és milyen egyszerűen ment minden. Tulajdonképpen tényleg magától oldódott meg minden körülmény, ami persze egyértelművé teszi, hogy nekem itt a helyem, és itt kell lennem! Mostanság sokszor elkap az az érzés, amit Cipruson éreztem utoljára. Egyszerűen csak nézem a környezetemet, és mosolyognom kell rajtuk, annyira kedvesnek találom a körülöttem lévőket. Mindenki egyszerűen olyan bájos, és szeretnivaló, hogy az hihetetlen!

Ma segitom is befejezte a szekrényemet, felszerelte rá az ajtót, szóval már az is tökéletes. Most pedig egy könyvespolcot fog készíteni nekem, amiért persze nagyon hálás vagyok! A szobám már tényleg kezd nagyon otthonossá válni, már egy képet is kitettem a falra, amely Gaudi astorgai palotáját ábrázolja, és nem mellékesen segitom fia készítette a képet! Elég híres fényképész; a városban, és a környéken számos kiállításra, és múzeumok anyagához mindig az ő cégük készíti a fotókat.

Ma is kaptunk ajándékot a zarándokoktól, egy tábla csokoládét a csoki múzeumból, még hozzá mandulásat, az egyik kedvencemet! Egy koreai házaspár érezte úgy, hogy hálával tartoznak nekünk, pedig annyira sok mindent nem tettünk értük. Elhagyták a jegygyűrűjüket az egyik szálláson, és a férfinak vissza kellett mennie érte. Mindösszesen a busz menetrendjét adtuk meg nekik, és persze maradhattak még egy éjszakát, és nem is akármilyen környezetben, mert egy kétágyas szobát kaptak! Mondjuk, az nagy kincs a Caminón! Szóval egyszerűen csak tettük a dolgunkat, mégis; az ember ezen az úton a legapróbb dolgokat is megtanulja értékelni!

Ismét fantasztikus napot tudhatok magam mögött, bár ezen ugye semmi meglepő sincs! Úgy érzem, egyre jobban tudunk összedolgozni a munkatarsammal, és mindinkább biztossá válik számomra, hogy felesleges volt tartani a jelenlététől. Pontosabban inkább, az ember nem volt tisztában azzal, hogy mire számítson vele kapcsolatban, és inkább a negatívumokat emelték ki a többiek. Viszont eddig úgy vettem észre, hogy számomra kezelhető dolgokról van szó. A takarítás mániájával ugye nincs semmi problémám, és úgy érzem, én sem okozok neki csalódást ebből a szempontból. Éppen ma két helyzet is pozitívan sült el, amiből arra következtetek, hogy a tisztasággal teljesen meg van elégedve. Persze nem utolsó szempont az sem, hogy öröm egy olyan albergueben dolgozni, ahol teljes a higiénia! Emellett pedig szeret mindent ő megoldani, de ugye volt már ilyen munkatársam, szóval ezt a helyzetet már megszoktam! Azért nem olyan rossz érzés, hogy több szabadidőm lett, és így a saját dolgaimmal is tudok foglalkozni! És nem kell semmi miatt aggódnom, mert egyszerűen az összes tennivalót elintézi! Szóval összességében teljesen ideálisak a körülmények. Ma megérkezett a masik hospitalero is, így hárman pedig tényleg elég sokoldalúak lettünk. O beszél németül, és spanyolul és több, mint hetven éves, így ő az igazán idősek korosztályát képviseli. Masikunk portugál, aki harminc éve Spanyolországban él, és ötven évével a középkorúak közé sorolható. Én pedig ugye szinte még gyerek vagyok közöttük a huszonhét évemmel, és az angol és a spanyol mellett kiválóan beszélek magyarul is. Igaz sajnos nem érkezik túl sok zarándok a hazánkból, de türelmesen várok rájuk. Tehát úgy gondolom, így hármasban egy nagyon jó kis csapatot alkotunk, és nagyszerűen fogunk együtt dolgozni! Kezd egyre több feladat is lenni, és mintha kezdene egyre több német vándor érkezni!

Reggel még megkerestem a kanadai fiút, hogy búcsút vegyek tőle. Igazán aranyos volt, és hálának jeléül hozott nekem egy doboz bonbont! Egy kis apró ajándék, ami oly sokat jelent számomra; mert nem az a fontos, hogy mit ad nekem, hanem egyszerűen foglalkoztatja az embert, hogy kedveskedjen valamivel. Ilyenkor érzem mennyivel többet ér mindaz, amit most teszek. Ezek után úgy gondoltam, hogy egy kis útravalóval meglepem újdonsült barátomat. Ilyenkor csakis saját konyhámból tudok válogatni, ahol egyetlen nagy értéket fedeztem fel, még hozzá egy Túró Gurut! Minden külföldön élő magyar tudja, hogy ez aztán tényleg nagy kincsnek számít, még anyukámék hozták nekem ajándékba, az utolsó darab lapult a hűtőben. Gondolom szegény fiú még soha életében nem hallott erről az isteni finomságról, és szerintem nem is fog többet, mindenesetre nagyon örült neki, a cél pedig ez volt!

Masik segitom ma kirándulni vitt, mert ugye az elmúlt héten nem utaztam eleget. Először megmutatta hol dolgozott ötven éven keresztül, majd pedig egy kis falucskába látogattunk, mely a kerámia gyártásáról híres. A régi munkahelyen nagyon magával ragadó hely, ahol beteg, sérült emberek gyártanak különböző tárgyakat, naptárakat, fotóalbumokat, mappákat, jegyzettömböket és még sok más dolgot. Hihetetlen, olyan mintha egy más világba csöppenne az ember. Ugye az a legfurcsább ebben, hogy mi őket másnak, sőt, rosszabbnak véljük, mégis az ő kis univerzumukban minden tökéletes. Felhőtlenül boldogok, nem vágynak nagy dolgokra, csak szeretetre, és hogy egy kissé fontosnak, hasznosnak érezzék magukat. Igazából ők élnek olyan életet, amire mindannyian hivatottak lennénk, mégis ők vannak kívülállókként kezelve. Tőlük ajándékba kaptam saját készítésű dolgaikat, és a legszebb az volt, amikor mindannyian meg akarták mutatni a feladatukat, mindenki büszkén prezentálta, ő miért felelős!

A kis kézműves falucskában pedig megcsodálhattuk a kézzel gyártott kerámiákat, majd egy bemutató keretében láthattuk azt is, hogyan készítik őket. Elképesztő, hogy egy tömb agyag két perc elteltével milyen gyönyörűséges vázává változik! A kemencét is megcsodálhattam, ahol készre „sütik” a kézműves remekeket. Segitomtol ezt az utat kaptam ajándékképpen a születésnapomra, és persze egy kis emléket is. Egyrészt egy vázát választottam, mert a szobámat egyre barátságosabbá kívánom tenni, és úgy döntöttem ismét megpróbálkozom egy virággal, bár ebben nem vagyok a legjobb. Illetve kaptam egy gyertyatartót is, mondván, hogy én a zarándokoknak a fényt jelentem! Ezzel az állítással nem igazán akartam vitába szállni, egyszerűen csak őszintén örültem neki!

Ma aztán tényleg túlszárnyaltam minden eddigi teljesítményemet, reggel kilencre teljesen kész voltam a renddel; máskor ilyenkor szoktam csak elkezdeni a takarítást. Ehhez persze az is kellett, hogy csupán egyetlen zarándok használja a konyhát, illetve, hogy nyolckor munkába kezdjek. De a körülmények adottak volt, így könnyen megvalósítottam! Persze kihasználtam az időt, majd tizenegytől a recepción ültem, és teljesen idilli körülmények között tanultam. A nyitott ablakon keresztül kellemes, tavaszi levegő áramlott be napsugarak kíséretében, és csupán a madarak csicsergése törte meg a csendet. Nem is értem, mit kívánhat még az ember! Amúgy ma éppen ezen gondolkodtam, hogy milyen furcsa az emberiség. A társadalmunk belénk sulykolja, hogy mi mindenre van szükségünk, mitől leszünk boldogok. Mi pedig anélkül, hogy elgondolkodnánk rajta, fejet hajtunk, és hajszoljuk a pénzt, a munkát, csak azért, hogy megvehessük mindazt, amit a reklámokban látunk! Holott éppen ezekre nincs szükségünk, és elmegyünk az olyan dolgok mellett, melyek az igazi boldogságot, és értéket jelentik. Gondolok itt arra, hogy mennyivel többet érne, ha egy külföldi, tengerparti nyaralás helyett egy család elmenne kirándulni kis hazánkban, csupán azért, hogy végre együtt legyenek, és megismerjék közben az országot is. Vagy például, ha nem méregdrága, hatalmas LCD tv-t vennénk, hanem egy társasjátékot, amivel együtt játszhat a család. Tulajdonképpen nem is kellene venni semmit, csak leülni a földre, és végre egymással foglalkozni. Mert ez az, ami sajnos kezd eltűnni napjaink társadalmából, hogy törődjünk egymással; csak élünk egymás mellett, és közben mit sem tudunk a másikról. Mindenki csak rohan a világban, hogy pénzt keressen, és közben nem hallják meg a madarak csicsergését. Mert nincsen rá idő; mint ahogy arra sincs, hogy egyszerűen csak élvezzük a napsütést, vagy sétáljunk egyet. És különben is, mi szükség van minderre, amikor van szép, nagy televíziónk, aminek segítségével még kommunikálnunk sem kell senkivel, vagy éppen számítógépünk, melynek hála még csak a lábunkat sem kell kitenni ahhoz, hogy pár ismerőssel beszéljünk. Nem szükséges már az sem, hogy találkozzunk, meg hát; persze mikor is? Pedig sajnos nem olyan hosszú az életünk ahhoz, hogy csak így elfecséreljük! Persze azzal is tisztában vagyok, hogy mindannyian mások vagyunk, és mindenki másban találja meg a boldogságát; és ezt tiszteletben kell tartani. Lehet, van, aki éppen azt tartja elpazarolt időnek, hogy az ember önkéntesként a zarándokokat segíti. Én viszont itt találtam meg a boldogságomat! Ehhez az is kellett, hogy megtapasztaljam mindazt, amiről azt hittem, talán boldoggá tud tenni. Így teljesen reálisan tudok dönteni afelől, mi jelenti a legnagyobb örömet számomra, és mire egyáltalán nincs szükségem. Egy dolgot teljes bizonyossággal állítok; a boldogság nem az anyagi javakban keresendő, nem lehet megvásárolni. Ugyanis nem tárgyakban, hanem a többi embertársunkban kell keresni!

A mai zarándok közül én a boldogságomat ma egy kanadai fiúban találtam meg! Ő volt az első zarándok, és egyáltalán már annak is megörült, hogy tudunk angolul beszélgetni, a spanyolok ugyanis nem igazán beszélnek más idegen nyelvet. Majd egy órás társalgás után már tisztában volt az összes fontos információval a rá váró úttal kapcsolatban, hol érdemes megszállni, mit kell feltétlenül megkóstolni. Illetve lélekben megpróbáltam egy kicsit felkészíteni a Santiagóba érkezésre, mert szerintem ez egy igen lényeges momentum. Az ember a Caminon saját gondolataival elfoglalva halad a teljes nyugalomban, ehhez képest Santiagó egy hatalmas kavalkád. Gyönyörű város, de egyszerűen tisztában kell lenni azzal, hogy a kis falvak, és a magány után egy merőben más élményben lesz részünk. Én először amikor megérkeztem Santiagóba majdnem hogy elmenekültem onnan, persze nem szó szerint. Mostanra tudom miért így kellett alakulni, és egy olyan élményt kaptam cserébe, amit soha nem fogok elfelejteni. Mindenesetre, muszáj volt még aznap továbbmennem Finisterrébe, mert túl soknak véltem a nagyvárosi forgatagot. Másnap visszatérve már teljesen más lelkiállapotba érkeztem vissza Santiagóba, tudtam mi vár rám, és abszolút ki tudtam élvezni minden egyes ott töltött pillanatot, sőt! Egyszerűen szükségem volt arra, hogy felkészítsem magam minderre. Éppen ezért tartottam fontosnak, hogy a kanadai fiúval is megosszam saját tapasztalataimat, utána ebből pedig vonja le a saját következtetéseit. Minden tanácsért nagyon hálás volt, azért pedig különösen, hogy Madridban is ajánlottam neki szállást, mert fogalma sem volt, hol fogja tölteni az éjszakát. Ez is vicces, mert én is elég furcsán jutottam az információhoz. Amikor én a Caminom után Madridba tartottam, ugyanebben a szituációban voltam, gondoltam majd csak találok valamit, Madrid olyan nagy város! A repülőtéren egy koreai fiút egyszerűen megkérdeztem, ő hol fogja tölteni az éjszakát, és ajánlott egy hostelt. Mint utóbb kiderült ennél jobb helyet nem is mondhatott volna, bent a belvárosban, nagyon baráti áron, és igazán jó körülmények között. Tehát én is ajándékba kaptam az információt, így nekem is tovább kell adnom! Emellett egy fantasztikus helyet is a fiatalember figyelmébe ajánlottam, a San Miguel piacot, ahol minden kapható, ami szem-szájnak ingere, és egyszerűen elképesztő hely! Annál nagyobb boldogság pedig tényleg nem kell, mint amikor látom, hogy milyen sokat segítek egy embernek, pusztán csak azzal, hogy beszélgetek vele!

Lassan kezdem megszokni az új napirendemet, ám őszintén szólva egyáltalán nem esik nehezemre. Délelőtt már tíz órára kész vagyunk, igaz, hogy tizenegykor kell kinyitni, de akkor is van egy teljes órám, amit persze most munkára fordítok. Majd a recepción töltöm az időt, amikor is megpróbálok minden üzenetre válaszolni, több-kevesebb sikerrel, illetve spanyolul tanulok. Munkatarsam érkezése után pedig elvonulhatok a szobámba, ami azt jelenti, hogy folytathatom a munkámat! És ha ennyi szabadidő sem lenne elég, akkor örömmel jelenthetem be, hogy este kilenc körül pedig elmehetek „pihenni”!

Ma viszonylag sok zarándok alszik nálunk, ugyan akadnak köztük furcsák is, de nagyon kedves emberekkel is találkoztam. A legjobban a szívembe egy francia úriember lopta be magát, aki végül gitározott is a recepción. Még hozzá egy magyar dalt, aminek talán Ohio a címe. Emlékszem, még amikor táborozni mentünk az általános iskolával akkor énekeltük a tábortűz mellett ülve, milyen rég is volt! Mindenestre nagyon jó volt ismét hallani, persze vicces volt egy francia szájából, de így is annyi minden eszembe jutott róla! Persze főként a gyerekkorom, és az iskolás évek, milyen régen is gondoltam ezekre! Sajnos nagyon sok mindenre nem emlékszem a fiatalságomból, bár biztos megvannak arra is a módszerek, hogy mindezeket felidézzük, a legfontosabb dolgok mégis élénken élnek az emlékezetemben. Olyan furcsa, hogyan is történnek a dolgok az ember életében! Biztos vagyok abban, hogy mindaz, ami eddig velem történt nem volt hiábavaló; minden, amin keresztülmentem szükséges volt ahhoz, hogy ezzel a felfogással most itt lehessek. És tudjam, milyen hibákat nem szabad elkövetnem. Persze az összes akadályt és nehézséget nem tudom áthidalni, de már annyi mindent megtanított számomra az élet. Amely leckét pedig eddig nem tudtam elsajátítani, annak is eljön az ideje! Ami a legfontosabb, hogy mindaz, amit megtapasztaltam, valódi tudássá váljon bennem, és így az épülésemet szolgálja! Tisztában vagyok azzal, milyen hibákat követtem el a múltban, és eléggé felnőttem ahhoz, hogy ugyanazokat ne kövessem el még egyszer! Ugyanis tudom azt is, hogy addig leszek itt boldog, amíg hasznosítani tudom mindazt, amit az elmúlt évekből megtanultam!

Az első közös napunkat töltöttük együtt munkatarsammal, ugyanis amióta megérkezett ugye én nem igazán dolgoztam, de ma mindketten kivettük a részünket a feladatokból. Az igazat megvallva, tényleg arany életem lett, viszonylag sok szabadidőhöz jutottam. Olyannyira, hogy délután hatkor közölte velem, hogy akkor ő már marad a recepción, csak annyi időre jöjjek vissza, míg elmegy majd vacsorázni este nyolckor. Gyorsan ki is használtam minden percet, és belevetettem magam a munkába, de fent a szobámba, teljesen nyugodt körülmények között.

Többé-kevésbé sikerült az e-mailjeim végére is jutnom, mert túlságosan régóta nem reagáltam az üzenetekre. Csak sajnos igen sok időmet igénybe veszi, mert egy részükre magyarul, másik részükre angolul, és végül a maradékra spanyolul kell válaszolnom. De nagyjából utolértem magam, persze csak a hozzávetőlegesen! A zarándokokkal most kevés munkám volt. Furcsa volt ismét köztük lenni, már kezdtek hiányozni. Olyan jó nézni ezt a sokféle embert, aki mind egy irányba, Santiago felé tart. Nincs köztük különbség, nem számít kinek mi a munkája, vagy hogy egyáltalán van-e neki. Nem érdekel senkit, hogy a másiknak mennyi pénze van, és mindenki, amiben csak tud, segít a másiknak. Én is így tettem ma, ugyanis feladtam Kennynek a telefonját. Sajnos anyukámék nem tudták haza vinni magukkal, de a lényeg az, hogy így vagy új eljusson hozzá. Santiagóba címeztem neki a csomagot, és elvileg keddre oda is fog érni. Bízom benne, hogy nem lesz vele semmi probléma; én ennyiben tudtam segítséget nyújtani!

A postán összefutottam Malennel, és ugyan mindketten siettünk, megbeszéltük, hogy kedden, ha minden igaz jógán és meditáción is találkozunk. Múlt héten persze ezeket a programokat kihagytam, mivel nem jutott rájuk idő, és nem tudom munkatarsam jelenléte mennyiben fog változtatni a szokásaimon. Eddig ugyanis fogtam magam, elmentem, majd nyitás előtt befejeztem a takarítást, ezt azonban most biztosan nem fogom tudni megtenni. Őt ismerve, mire visszajönnék minden kész lenne, nekem meg lelkiismeret furdalásom lenne, hogy ő csinált meg helyettem mindent! A meditáció pedig éppen a szieszta idejében van, akkor pedig nem szívesen kérem meg, hogy helyettesítsen. Egyelőre ezen persze még ráérek gondolkodni, messze van még a kedd!

Négy napja vagyok együtt munkatarsammal, és a konklúzióm magáért beszél! Összességében az elmúlt napokat szinte teljes egészében az édesanyámékkal tölthettem, szinte egyáltalán nem kellett dolgoznom. A takarításom csupán az alsó szintre korlátozódik, ami nagy könnyebbséget jelent; arról nem is beszélve, hogy a beszélgetési idő is lecsökkent, így mindig hamar elkészülünk. Ma pedig már este tízkor feljöhettem a szobámba, aminek hihetetlenül örültem. Megbeszéltük a napi beosztásunkat is, és az alapján is bőven lesz lehetőségem tanulni, és a munkáimat elvégezni. Kedden pedig jön meg egy tarsunk is, ami pedig azt vonja maga után, hogy még több szabadidőm lesz! A végén már egyáltalán nem is kell dolgoznom! Szóval mindezek fényében egyáltalán nem bánom, hogy a munkatarsam is velünk van, azzal együtt, hogy elkezdte a rendrakást is, és tematikusan kezdi kidobni a dolgokat. Ez legyen a legnagyobb problémám vele! Bár éppen ma mondta, hogy olyanoknak kell lennünk, mint egy családnak, és bármi problémánk van, nyugodtan mondjuk! Én már most tudom, hogy minden tökéletes lesz!

Reggel ugye nem kellett takarítanom sem, hanem korán leindulhattunk Salamancába! Mit ne mondjak, most tényleg visszasírom az iskolás éveimet, és azt bánom a legjobban, hogy én nem tanulhattam ott! Aztán ki tudja, lehet, hogy még egyszer tanulásba kezdek, akkor viszont mindenképpen ott szeretnék. Egyszerűen csak úgy árad a „tudás” abban a környezetben! Nem mintha például Skóciával bármi gondom lett volna, azok között az ódon falak között is más hangulatban teltek a napjaim, de ez a helység magával ragadó! Elképesztő katedrális, amelyet majd háromszáz éven át építettek, Spanyolországban egyedülálló főtér, megkapó kis sétálóutcák, és a történelem, amit csak ontanak magukból az épületek! Őszintén mondhatom, hogy elvarázsolt ez a hely, és igazán irigylem azokat a fiatalokat, akik itt tanulhatnak!

Búcsút vettem anyukáméktól, azt viszont nem tudom, hogy mennyi időre! Most úgy tervezem, hogy karácsony előtt nem megyek haza, aztán persze bármi történhet; esetleg még ők is meglátogathatnak még egyszer! Mindenesetre nagyon örültem neki, hogy együtt tudtunk tölteni egy pár napot, és annyi örömet okoztak nekem! Megünnepeltük a születésnapomat is, bár persze az volt a legnagyobb ajándék, hogy eljöttek hozzám! Édesanyám mostanság nagyon eltalálja, hogy éppen mire van szükségem, ez régebben nem mindig volt jellemző rá; most viszont egy fényképezőgéppel lepett meg, aminek tényleg igazán örültem. A férje pedig ismét kitett magáért, és újra feledhetetlen dolgot tett meg értem. Azt ugyanis örök életemre megjegyeztem, amikor egyik karácsonykor egy számomra beszerezhetetlen könyvvel lepett meg, még hozzá úgy, hogy bejárta a főváros jó pár antikváriumát, ahonnan ő sem tudta megvásárolni. Mégsem adta fel, ugyanis megtudta, hogy újból kiadták, és elment a kiadóhoz, hogy megvegye nekem. Ugyanezen a szentestén pedig külön nekem készített olyan halászlevet, amely nem volt erős, ugyanis, most nem tudom megérteni hogyan, de nem szerettem a csípős ételeket; a lényeg, hogy számomra külön főzött egy tállal. Most pedig ismét nagy meglepetést okozott, amin csak ámultam. Írtam, hogy ha tudnak, hozzanak nekem libamáj-pástétomot, mert ez egyike azoknak a dolgoknak, amit hiányolok olykor. Nemhogy pástétomot nem felejtették el, hanem anyukám élete párja csak az én kedvemért sütött libamájat, és azt hozták ki nekem ajándékba. És akkor még nem is szóltam arról a sok mindenről, amit kaptam tőlük, és amiket szintén ő szerzett be nekem. Anyum rengeteget dolgozik, így neki nincsen rá ideje, de a férje tényleg nagyon lelkiismeretesen utánajárt a kívánságaimnak! De most egy ideig ígérem, nem zaklatok senkit semmilyen kéréssel!

Salamancából Leónba mentem, hogy elhozzam Kenny telefonját. Ő egy amerikai férfi, aki Budapesten él, és a Caminon elhagyta a telefonját. Felajánlottam, hogy úgyis megyek Leónba, anyumék pedig haza tudják vinni neki. Sajnos nem jutott idő, hogy magamhoz vegyem, csak miután hazaindult a családom, de a lényeg, hogy már nálam van a mobil! Postán feladom neki, és előbb utóbb csak eljut hozzá! Leónban már nem időztem sokáig, mert nagyon elfáradtam, azért ez a négy nap nekem is leszívta az erőmet! De hála munkatarsamnak tudok pihenni egy kicsit!

Életembe először egészen Észak-Spanyolországba látogattam, igaz a tengerig most sem jutottam el, de már nem sok hiányzott addig! Reggel ugyan hamar kész lettem a munkámmal, útnak indulni mégis csak későn tudtunk, így sajnos csak gyors városnézésre maradt idő Oviedoban. Mielőtt oda mentünk volna megálltunk munkatarsam feleségénél, akit már ismertem Leónból, illetve az elkövetkező időm nagy részét vele együtt fogom eltölteni. Eddig is sejtettem, hogy jó barátnők leszünk, de most már aztán tényleg teljesen biztos vagyok benne! Olyan aranyos volt, főzött nekünk ebédet, így anyukáméknak is nagy élményben lehetett részük. Ha az ember elmegy nyaralni, viszonylag ritkán invitálják be egy helyi házba, és kínálják meg otthoni koszttal! Szóval tényleg igen autentikus ebédben volt részünk egy spanyol nő otthonában, ahol olyan helyi jellegzetességet készített számunkra, amit a saját édesanyjának szokott főzni! Majd a közeli Oviedoba látogattunk, de egyáltalán már az idáig vezető út is magával ragadó volt, gyönyörű tájjal, hatalmas hegyekkel. Mintha egy másik világba csöppent volna az ember! Éppen segitomnek meséltem, hogy az elmúlt három napban mindig Spanyolország egy másik arcát ismerhettük meg, és mennyi mindent nem láttam még! Bár mondjuk az már egyértelműen kiderült a többiek számára is, hogy én teljesen beleszerelmesedtem ebbe az országba, és a hátralevő életemet is itt képzelem el, mindenki nagy örömére! Mégis akkor voltam a legboldogabb, amikor az anyukám is közölte velem, hogy nem csodálkozik azon, hogy nem kívánkozom haza!

Szóval Oviedo is gyönyörű, bár nekem egy kicsit túlságosan nagy, személy szerint a kisebb városokat szeretem! De emellett teli van látnivalókkal, és az ott töltött két óra alatt persze nem sikerült mindent felfedezni! De ez egy olyan város, ahova érdemes visszatérni egy pár napra, így legalább kaptam egy általános képet róla. Hazaérkezésünk után anyumák végre találkozhattak a főnökömmel, aki nekik is nagyon szimpatikus volt; bár ebben tényleg semmi meglepő nincsen. Egyszerűen fantasztikus ember, mindig mindenkinek segít, amiben csak tud, és nagyon jóindulatú, ráadásul annyira jó kisugárzása van, hogy csak úgy árad belőle a jóság. Este pedig a kedvenc helyemre mentünk el búcsúvacsorára, ahol persze azért tudatosult bennem, hogy nem sokára ismét „egyedül”, a családtagjaim nélkül leszek. Abba is belegondoltam, hogy mi hiányzik otthonról, és sajnos elég elkeserítő, hogy nem túl sok minden. Egy jó kis borfesztiválra már elmennék, de erre nem lesz alkalmam, illetve persze csak utána kellene néznem, hogy itt mikor van. Bár az a fesztivál, ami Logronoban volt nem nyerte el a tetszésem, egy kissé más stílusa volt, mint mondjuk a Budai Várban! Mindenki eléggé ittas állapotban ténferget az utcán, és kannából itták a bort. Én nem pont erre lennék kíváncsi, hanem egy színvonalas borkóstolásra! De kénytelen leszek utána járni, hogy erre itt hol van lehetőségem, mert emiatt mégsem mehetek haza!

Fantasztikus, de igen fárasztó napon vagyunk túl! Reggel csak annyi időre kellett dolgoznom, míg a konyhát rendbe raktam, de az elmúlt pár hónapban még soha nem volt ilyen koszos. Persze a takaritono felajánlotta, hogy segít, de most aztán valóban fontos volt, hogy én tegyem rendbe. Biztos vagyok benne, hogy amint elmentem munkatarsam lement ellenőrizni a tisztaságot, és reggel még ő is kiemelte, hogy mekkora a rendetlenség. Szóval bízom benne, hogy meg volt elégedve a munkámmal, és megnyugszik egy kissé; egy kicsit rendmániás. Na nem mintha ezzel bármi problémám lenne, mert én is büszke vagyok rá, hogy milyen szép rendezett alberguebe várjuk a zarándokokat. Még a nagytakarítás után is időben, tíz óra körül el tudtuk indulni, és tényleg sok helyre elmentünk. A legjobb az volt, hogy én ezeken a településeken már jártam, így tudtam mire számítsunk. O Cebreiro egy gyönyörű kis falucska régi házakkal és nagyjából harminc lakossal Galícia tartományban. A Caminon ez az első helység ebben a régióban, 1300 méter magasságában elképesztő hegyek között. Persze a kilátással viszonylag sokszor akad probléma, mert általában nagy a köd, de ez jellemző a galíciai vidékre. Szinte nincsen nap eső nélkül, ennek köszönhetően pedig minden zöld, és hihetetlenül dús a növényzet. Együtt is megkóstoltuk a helyi friss sajtot, amit mézzel fogyasztanak, én személy szerint imádom ezt a kombinációt. A bárban pedig két koreai lánnyal találkoztunk, akik nálunk woltak, és megismertek. Szegények, teli voltak csípésekkel, nem tudom, hol aludhattak! Rajtuk kívül még másik három ismerős zarándokkal is találkoztunk Cacabeloson, méghozzá egy német családdal. Ott amúgy fantasztikus ebédben volt részünk, a paella mellett a polipot is megkóstolták anyukámék. Egy kicsit aggódtam, hogy hátha nem nyeri el a tetszésüket, de szerencsére nagyon ízlett nekik. Remélem, hogy amíg itt lesznek egyszer még el tudunk menni vacsorázni, és akkor letesztelhetik itt, Astorgában is. Villafranca del Bierzot is megcsodáltuk, ami az egyik munkatársamnak a szülővárosa, és tényleg ámulatba ejtő. Teli van kis utcácskákkal, gyönyörű régi házakkal, és egyáltalán az egésznek olyan jó hangulata van! Ponferrada viszont most sem lett a kedvenc városom, nem tudom, valahogy olyan semmilyen számomra. Teli van falfirkákkal, amire már akkor is felfigyeltem, amikor először jártam itt. Molinaseca viszont annál szebb, annak ellenére (vagy éppen azért), hogy igen kicsi település. Engem inkább a kisebb települések varázsolnak el, a nagyobb városok olyan személytelenek.

A mostani zarándokokat egyáltalán nem ismerem, mert tényleg nagyon kevés időt töltök a recepción, még szerencse, hogy most tudnak nélkülözni. Nyáron erre nem igazán lesz lehetőség! Munkatarsam viszont éppen ma jelentette be, hogy egy masik hospitalero fog jönni a jövő héten, aminek több szempontból is örülök. Egyrészt már nagyon meg szeretném ismerni, mert különleges ember, akinek hihetetlen energiái vannak, és a kezével gyógyítani tud. Ő volt az, akivel decemberben együtt dolgoztam volna, csak nem érkezett meg; szóval már nagyon kíváncsi vagyok rá. Másik szempontból azért jó, hogy jön, mert így több szabadidőm lesz, és tudok dolgozni. Az elmúlt két napban természetesen nem haladtam egyik munkámmal sem előrébb, bár erre számítottam. Mondjuk az is előre lépés, hogy egyre jobban felfedezem Spanyolországot. Az elkövetkező két napban pedig teljesen új helyekre fogunk kirándulni, melyek számomra is ismeretlenek! Már nagyon érdekel Oviedo és Salamanca. Várom is, de ha Salamancába megyek, az azt jelenti, hogy az anyukámék haza mennek, aminek persze nem feltétlen örülök. Persze tisztában voltam vele, hogy négy nap nem sok idő, de mindenképpen jobb a semminél!

Már nem is emlékszem hol hagytam abba a történetem mesélését, de az biztos, hogy vasárnap délután még elmentem tapast kóstolni; illetve nem tudtam ellenállni segitom invitálásnak, és vele tartottam egy pohár borra. A végére viszont annyira elfáradtam, hogy egyszerűen már nem tudtam figyelni arra, mit mesél. Egy ponton túl eljutok odáig, hogy olyannyira nem fog az agyam, hogy hiába értem a szavakat, még sem tudom összerakni a mondatot, hát, még ha nem is vagyok tisztában az összes szó jelentésével! Ennek ellenére este nem tudtam elaludni, illetve reggel már hat óra előtt fent voltam, persze érthető volt az izgatottságom, mert édesanyámékat vártam. Illetve iszonyú nagytakarítást kellett tartani, mert munkatarsam, ha mondhatjuk így a kisfőnök, érkezett meg hétfőn, és mindenki a lehető legjobban akarta elvégezni a munkáját. Mára viszont rájöttem, hogy mindennek semmi értelme nem volt, ugyanis ő az a fajta ember, aki mindenben a hibát keresi, akinek egyszerűen semmi sem jó. Szóval, ha egy héten keresztül is takarítottunk volna, akkor sem lett volna megelégedve. Ezzel együtt viszont nagyon aranyos ember, és tényleg megpróbál mindenben az ember segítségére lenni, és az albergueben megpróbál minden feladatot egyedül megoldani, így mondhatjuk sokkal egyszerűbb dolgom lett. Persze minden teljesen megváltozott, de tudom, hogy hozzá fogok szokni, és semmi problémám nem lesz! És mint tudjuk, a mosoly sok mindent megold, bármilyen gondra megoldásul szolgál, és ami a legjobb, mindenki számára elérhető!

A zarándokokról most sokat nem tudok írni, ugyanis viszonylag keveset vagyok velük, mióta anyukámék megérkeztek! Segitom nem bírta ki és természetesen elsőként akart találkozni velük, de mivel ők nem beszélnek spanyolul, így túl sokat nem tudtak kommunikálni! A takaritonowel már összefutottunk a piacon, de masik segitommel még elkerültük egymást. Szegények, amióta megérkezett a munkatarsunk egy kissé átrendeződött az életük; vége a beszélgetésnek, és egy kissé a vidámság is alábbhagyott!

Anyáéknak nagyon tetszik Astorga, amin nincs semmi meglepő, bár még a felét sem látták mindannak, ami itt van. Bár be kell látnom, hogy ők másfajta turisták, mint én, sokkal hamarabb elfáradnak, és csökkentenem kell kissé a programok számát, mert ez túl sok nekik! Este elmentünk borozni is a két kedvenc helyemre, nagyon tetszett nekik mindkettő, és isteni borokat ittunk! Persze segitommel most is találkoztunk, és együtt koccintottunk! Holnap pedig ismét nagy kirándulásra megyünk, ezért most kénytelen vagyok ágyba bújni, és pihenni egy kicsit!

Igen eseménydús napokon vagyok túl, megpróbálom összefoglalni, remélem semmit sem fogok elfelejteni! Egy rossz hírem van csupán, ugyanis a munkatársam még mindig nem érkezett meg, nekem már erős kétségeim vannak arról, hogy egyáltalán érdemes-e még várni rá! Illetve segitom tegnap egy kicsit felmérgesített, mert megígérte, hogy jönni fog kettő óra magasságában, hogy én elmehessek tapast kóstolni, de ő sem érkezett meg. Pedig fél órával korábban közölte, hogy mindjárt itt lesz. Persze mostanra el is felejtettem mindezt, már csak azért is, mert tegnap este is el tudtam menni, illetve már ma is napközben, illetve este ismét lesz szabadidőm. Szóval mindösszesen ennyi rossz dolog történt velem, de mindezt feledtette az a rengeteg jó, amit kaptam. Először is masik segitom elkészítette a szekrényemet, már fent is van a szobámban! Hihetetlen gyorsasággal barkácsolta össze nekem, el sem akartam hinni, hogy kész is lett vele. Így már tényleg kezd egyre otthonosabb lenni a szobám!

Tegnap ismét sok zarándok érkezett, és egyszerűen mindannyian olyan aranyosak voltak, hogy el sem akartam hinni! Például volt egy amerikai úriember, aki Budapesten él, és angolt oktat, illetve zongorázni tanítja a fiatalokat. Sokat tudtunk beszélgetni, illetve tényleg segítségre szorul, mert elvesztette a mobilját, de Leonban megtalálták, viszont valahogy meg kell oldani, hogy eljusson hozzá a telefon. Amiben tudok, persze segítek, végső esetben én jövő héten úgyis megyek Leonba, tehát magammal tudom hozni, az anyukámék pedig akár haza is vihetik, így ugyan Magyarországon, de meglesz a mobilja. Illetve két lány is tőlünk kezdte meg a Caminot, akik nagyon igényelték a segítségemet, persze amiben csak tudtam a rendelkezésükre álltam. Egyikükkel annyira összebarátkoztam, hogy este együtt mentünk el pinchost kóstolni. Három különböző helyen voltunk, és mindenhol isteni tapast kaptunk! Közben még Joselinékkal is találkoztunk, és velük is koccintottunk. Amúgy nagyon érdekes lány Sara, aki amúgy szlovén, de élt Portugáliában és Macedóniában. Most pedig azért jött a Caminora, mert etnográfiát tanul, és a diplomamunkáját egy spanyol falucskáról szeretné írni, amely önellátóan tartja fent magát. Ezen azt kell érteni, hogy a lakók maguk termelik meg az élelmiszerüket, és minden szükségletükről gondoskodnak. Annyi érdekes emberrel lehet itt találkozni, hogy az tényleg hihetetlen. Éppen most regisztráltam egy hatvanhat éves dán úriembert, aki otthonából indult útnak, ami azt jelenti, hogy 4500 kilométert tesz meg Santiagóig. A tegnaphoz visszatérve mikor visszaértünk az alberguebe, még dolgoztam egy kicsit, majd segitommel mentünk a Los Hornosba, ugyanis félretettek nekünk egy kis tapast. Nem véletlenül az a kedvenc helyem, náluk volt a legfinomabb a pinchos! Elég nagy a kísértés, hogy ma is menjek zárás után, de mostanra nagyon elfáradtam. Tegnap hajnal fél egykor értem haza, és miután át kellett térnünk a nyári időszámításra, így öt órát aludtam, meg ugye az a pár pohár bor, amit meg ittunk sem könnyítette meg a helyzetem. De mostanra tényleg elfáradtam, már csak azért is, mert ma is hihetetlen sokan vannak, én pedig egyedül dolgozom. Ugyan segitom volt itt, míg én elmentem tapasozni, de ettől függetlenül mindent egyedül kell megcsinálnom! Szóval már nagyon várom, hogy jöjjön a masik munkatarsam, és pihenhessek egy kicsit. Az elmúlt két napban a munkáimmal egyáltalán nem tudtam haladni, mondjuk azzal tisztában vagyok, hogy míg anyukámék itt lesznek biztos egy percet sem fogok munkával tölteni!

A sok munka mellett pedig folyamatosan olyan sok jót kapok a zarándokoktól! Annál szebb érzést tényleg nem tudunk elképzelni, mint amikor arról mesélnek, hogy milyen sokat jelentek nekik. Amikor azt ecsetelik, hogy úgy érzik, egy barátjuknál vannak vendégségben, vagy mintha haza mennének! Tehát ennél nagyobb örömet nem kívánhatnék magamnak! Tegnap az egyik hölgy itt ült a recepción, és nézte, hogyan búcsúzkodnak tőlem, majd meg is jegyezte, hogy mennyire szeretnek itt engem! De nem is ez a legfontosabb, hanem látni a mosolyt az emberek arcán, és a csillogást a szemükben!